2011. december 25., vasárnap

Ugyan az a nóta

Salvador Dalí

Minden nap ugyan az a nóta,
felébreszt akár egy riadóra.


Rájössz, hogy nincs 
kezedben semmi,
nincs időd sem,
nem tudsz lepihenni.


Tovább visz a széllel
minden egyes álmod,
de hova visz az élet,
mire kell még várnod?


Behúz a sötét,
szinte nem is látom,
mi hol, miért,
hova tűnt a párom?


Elemészt a bűntudat,
és eltemet a gondolat,
hogy egyik napról másikra
már nem viselem gondodat.


Közben zuhan ránk az óra,
felébreszt a riadóra.
Minden napra ugyan az,
ugyan az a nóta…

2011. december 8., csütörtök

Bábel Szív



Talán itt a fény,
talán én is itt vagyok,
talán elfordultak
tőlem már a csillagok.

Talán eljön majd,
talán végre itt marad,
talán most is itt van,
titkon csak a táj halad.

Felismerni nem nehéz,
hogy sokszor kék az ég,
de hogy fogod fel józanésszel,
mennyit kell itt menni még?

Sodródni a messzeséggel,
szívem vágya, felhőm vár,
Annak van fönt égi csúcsán
számomra egy üres vár.

Oda gyűjtöm gondjaimat,
téglát formál belőle
Ismert titkom védangyala
megmentett már előle.

Csak egy rész, mi kimarad,
és rögtön dől az álom vár,
ezért tudom sebeimről;
Értük sírnom bizony kár…

Kellenek az életembe,
kell, hogy minden jó legyen,
kell, hogy néha megsérüljek,
s lelkem mélyére tegyem.

Kell a szem, mely megsirat,
kell egy kéz, mi eltemet,
kell a szív, mert elringat,
kell, hogy elaltasd a lelkemet.

2011. november 22., kedd

Kopp

(Van Gogh)

Belebénul
minden bél,
gügyög
az agy; gyagya.
agynak bele van,
de hol a
belek agya?

Görcsösen
ráng és ránt
eltol,
de nem ér utol,
kiszakad a has
és kiesik a
buta bél,
hamarabb az
agy sem fagy,
már üt a dél,
addig te halott,
te fehér, holt
holló költő,
te halott vagy.

Koppan a kő,
nem egy
vese mese,
topog
a kába lába,
hull a hulla,
humuszba hullna,
de nincs kincs,
mit a gyagya agy
megterem,
így csak
mocsok
lesz a verem.
Szerveim széthulltak,
szemem még a helyén,
így nézem a véres sorsom;
röviden és henyén… 

2011. november 11., péntek

Éjjeli bánat



Eljött az ég,
hát fogadom.
Tudta már rég,
hogy AKAROM.

Ha jön, hát jön a csillag,
milliók közt parányi,
DE egy vagyok
a Holdak közül,
ki nem akar mást találni.

Csak a fejem forog,
vagy forog minden?
Miért kell őt
Napnak hinnem?

Nem látszik az arca, oh, miért tenné?
Akkor bizony fényét körbe bőre venné,
nem lenne más, csak festett álom
kinek áldott melegségét
NEM TALÁLOM.

A NAGYVILÁGBAN kicsiny vagyok,
sok ember van fészken benne.
Sok madárnak sok a színe,
enyém mégis milyen lenne?

Csőröm már kopott,
kicsit tompa,
Szárnyam is már szegény,
nagyon lomha…

HOL vár fészek, melynek öble elfogad egy csillagot,
vagy ha Holdnak látnak, miért várják a holnapot?

Lesz még éjjel, néha én is szép vagyok,
de ha keringek az éjszakában,
jártabb utat járhatok.
Akkor vagy csak önmagad, míg sötét van,
és látom, van-e fényed valóban.
Bár míg járt utamat járom,
bennem békés magány ül,
de nem csak ez A PÁROM,
kell egy ember emlékül…

2011. október 22., szombat

A halál angyala



Itt ülök, és meghalt már az idő;
porosnak érzem magam,
nincs hová mennem,
és egy hallhatatlan hang
most felkiáltott bennem.


Vérem felpezsdül,
pulzusom gyorsabb tán,
de mit tehetnék én,
egy emberélet hajnalán?


Ráncaimba takarózom,
hideg most az éjszaka;
Van, hol másként jár a Hold,
és mindegy, mikor mész haza?


Kötelességem kötele az,
mi oly szorosan leláncol.
Várom hát, 
míg őrangyalom betáncol.


Tőle kérek esélyt én,
hogy élhessem az életem,
de van-e bennem bátorság,
mely azt súgja, hogy kérhetem?


Ott, azon a kis résen
nem fér be, csak Ő,
hol a fény születik,
és nem bánthat az idő.

Öröklétnek angyala,
most felkarolt a székből,
és egyetlen egy éjszaka
eltűnt a mesémből… 

2011. október 10., hétfő

Halálom órája - José azt mondta...




Életem talán legfurcsább álmát éltem most át…
Egyszerre volt végtelenül békés és végtelenül félelmetes.

Álmomban életünk utolsó percei forogtak le a szemünk előtt. Éreztem, hogy már nincs erőm megmozdulni, nincs erőm gondolkozni, egyszerűen csak lehunytam a szemem, és egy iskolai táborban találtam magam. Sok korombeli gyerek gyűlt össze egy busz mellett, ahogy dideregve ültünk körbe egy fapados asztalt. Mellettünk tűz égett, hogy melegedhessünk kicsit a vastag hólepte vidéken. Egy szupermarket is volt a közelben, de semmi más. Az üvegfalakon keresztül láttuk, hogy hatalmas sor áll a kasszánál, nagyon sokan fognak még közénk érkezni. Ahogy körbenéztem az emberek arcán, főleg ismerősöket láttam; Mind békés és nyugodt volt. Egyik legkedvesebb barátnőm, Nóri is rám mosolygott, mikor észrevette, hogy fürkészem az arcát. Ott volt mellette húgom, Brigi és egy rég nem látott barát, Szentirmai Csaba is. Aztán ránéztem a kezemre, amivel a padra kapaszkodtam, és hirtelen elöntött a félelem;  Élni akarok. (Tisztán emlékszem erre a pár mondatra) Azt motyogtam magamban: Mi értelme az életnek, ha végül úgy is vége? – Erre mellettem egy ismerős fiú hang szólalt meg: Megtanultunk szeretni, minden gondot félre téve. – Nagyon meglepődtem, mikor rájöttem, hogy életem első nagy szerelme, Németh Ádám biztatóan rácsúsztatta kisujját az enyémre, ami még mindig ott pihent a padon. Torkomon akadt a szó, és a pulzusom az egekbe ugrott, de aztán, mikor rájöttem, hogy mit is mondott valójában, én is a végtelen megnyugvásba süllyedtem. Nagy levegővétellel az asztalhoz fordultam, ahol már ronthatatlan volt a jókedv.

Hamarosan beindult a busz, és kinyitotta az ajtaját. Egyszerre néztünk fel, majd szép sorban fölszálltunk rá. Az ajtóban José professzor állt, és írta a halállistát. Kedvesen mosolygott mindenkire, és amikor oda értem hozzá, megkérdeztem, hogy miért ő várt ránk a busszal? Azt felelte, hogy az életben mindig van egy ember, aki végül megvár minket, erre a feladatra őt jelölték ki. De hogy ne kérdezzem meg a többiektől, hogy ők kit látnak, mert ez az ember mindenkinek más személyt jelent, ő csupán egy lélek, aki ezer arcot visel. Én is felszálltam a buszra. Leültem Nóri mellé, és megfogtuk egymás kezét. Amikor elindult a busz, teljes csöndbe burkolózott a társaság, ám később megeredt az emberek nyelve. Még akartunk utoljára mesélni az életünkről, és a folytatást találgattuk. Nemsokára már csak ketten maradtunk meg a halottak közül. Nóri elengedte a kezemet, és jelentőségteljesen rám nézett. Azt mondta, hogy ahová most megy, végre békében élhet, és hogy tudom, ez mit jelent… Tényleg tudtam. Leültem az első ülésbe, és végig néztem, ahogy leszáll. Az volt az érdekes, hogy nem csak ő szállt le az ő személyében. Sok fekete árnyat hurcolt magával, mélabús alakokat, akik mint egy szekta résztvevői, lehajtott fejjel követték Nórit. Megkérdeztem az ajtóban ácsorgó José-t, hogy kik ezek az emberek? Mire komoran rám tekintett és így szólt: Mindenki életében vannak sötét titkok, amik a lelkek egy részét kiszakítja a saját testéből. Ahogy én is, úgy Nóri is hordozott magával örökké titokban tartott történteket, és ezt valahol, legbelül te is érezted. Így te is része lettél Nóri sötét emlékeinek, látod, ott vagy mögötte. – Odamutatott, és valóban, ott szálltam le Nórival a buszról, fekete ruhában, alig láthatóan, arcom halovány volt és szomorú. Nem éreztem magamban hiányt, ezért döbbentett meg annyira a saját magammal való találkozás. Az ajtó viszont bezárult, és haladtunk tovább.

Kanyargós utakon mentünk, hogy én is leszálljak. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az én „paradicsomom”, de még mindig a hideg télben buszoztunk. Megkérdeztem José-t, hogy mi vár rám? Erre azt felelte, hogy találkozhatok ismerősökkel odaát, és közben mégsem ők azok. Minden, amit megéltem, tovább él bennem, és minél többet gondoltam rá, annál élénkebben fog bennem tovább élni. Azt kérdeztem erre, hogy ezek szerint életünk során rendezkedünk be a halálunkra? Csak mosolygott egyet, és bólintott. Végül megállt a busz. Lassan lépkedtem a hóban, és egy kivilágított ház felé közeledtem. Beléptem, de nem volt ott senki. Mögöttem a busz ajtaja bezárult és tovább ment, de José ott jött a nyomomban mindig. Megkérdeztem, hogy Ő-e az angyalom, amire szintén csak egy mosolygós bólintás volt a válasz. Nagyon boldog lettem, mikor megláttam, hogy a saját étkezőnkben találtam magam. Megkérdeztem, hogy hol vannak a többiek, akiket magam mellé álmodtam életem során? José azt felelte, hogy eltelik egy kis idő, míg ténylegesen meghalok, és csak szép lassan fognak megjelenni körülöttem az emberek. De addig ő velem marad, hogy ne legyek egyedül, és hogy átsegítsen a halálomon. Leültem egy székre, ahonnan pont belátszott a nappaliból kilógó zongorám. Nem tudom miért, de arra gondoltam, hogy soha többé nem fog engem hallani senki sem zongorázni, nem akarom… Erre csak meghallottam magamban a muzsikát, amit hosszú évtizedeken keresztül játszottam, és elég volt csak rá gondolni, már mozdultak a billentyűk, és zenélésbe kezdtek. José-ra néztem, aki csak bólintott egyet, szokásához híven széles mosollyal az arcán. Örültem, hogy nem kellett egyedül lennem. Aztán hirtelen elszédültem. Gyorsabban vettem a levegőt, és meg akartam támaszkodni az asztalon, de lecsúsztam róla és az asztal alá estem. Minden homályos lett, és tompábban hallottam. Éreztem, ahogy José és Nóri felsegítettek, hogy ülő pózba kerüljek. José még utoljára elmondta, hogy Nóri volt az első, aki visszajött hozzám, és hogy ne aggódjak, most esek át az igazi halálon. Nemsokára végleg békében lehetek. Aztán már csak egy tulipánt láttam magam előtt. A kontúrjait. Képzeletemben volt nálam egy fekete filctoll, és lassan elkezdtem kiszínezni. Minél feketébb lett, annál kevesebbet tudtam a külvilágról. Egyszer emlékszem, kinyitottam a szememet, és az unokáim arcát láttam, ahogy az ágyam mellett állva beszélnek hozzám. Aggódó szemeik rám szegődtek, és éreztem, hogy megpróbálnak felültetni. Aztán behunytam a szemem. Megint kinyitottam, akkor José és Nóri nézett rám mosolyogva, és bíztattak, hogy már nincs sok hátra. Akadozva vettem a levegőt, hörgő hangokat adtam ki (álmomban tényleg így volt, mikor felkeltem) és a fekete tulipán végül teljesen be lett festve. Ekkor ébredtem fel.

2011. szeptember 8., csütörtök

Életünk csak illúzió



Hol vagyok? Hová tart az élet,
s hol vár rám a végzet?
Földet talpam alatt nem lelek,
s számmal is csak
semmiséget ízlelek.

Tág pupillám feketelyuk,
melybe mélyen folyik foton tenger,
s mely nemsokára
megtelik a végtelennel.

Történelem lesz a jövő, apró szilánk;
jelen lesz a múltunk,
mely ott vár miránk.

S a tükör csak egy illúzió,
mi is csak egy egész vagyunk,
Mégis, egész képet
csak egységben alkothatunk.

Homályba így vész 
minden árva élet,
hisz egymagadba halsz,
ám együtt érünk véget.

Végre szemem csukva, s látom,
minden mit lát, csak álom.
Elmúlt minden képzelet a fénnyel,
mert képzeletben élünk
minden nappal, s éjjel.

2011. szeptember 6., kedd

Árnyékdal



Csak egy kísértet van, ki hozzám mindig hű marad;
Az árnyékom, mely ott van minden fény alatt.
Bárhová visz sorsom, bárhogy kell majd döntenem,
mindig ott lesz, és Ő kíséri életem.

Talán a holnap köde itt felejt majd, s Ő mellém ül,
és ad még reményt, élményt nekem emlékül.
Tovább hajt a szélben, ha szárnyam kissé elkopott,
de tűrve-tűrvén szolgál majd, mert életemre kárhozott.

Megkérdezném, miért pont én, és miért marad?
De szavak helyett üres térből minden hangja kiapad.
Némán áll és konok velem. Nem tudom, hogy mit akar,
s bár goromba, de séta közben minden fénynél betakar.

Jó érzés, hogy van, ki nem hagy soha egyedül,
s ha félek, árnyéktáncra hegedül.
Féltem Őt, oly kicsiny, s gyenge. Félek, egyszer elhagyom,
mert minden éjjel sötétségben, árnyék nélkül álmodom…


2011. szeptember 1., csütörtök

Mondd ki!



Leszállt az éj, már sötét van…
Nagy hír, még sem volt a lapokban.
Vannak dolgok, mik megtörténnek,
olyanok, mik elmúlnak, vagy érdekelnek,
beírod a naplódba, elmondod egy barátnak,
figyelnek, vagy bolondnak találnak,
az nem fontos, csak mondod, míg bírod,
vagy titkon egy füzetbe írod…
De hogy mit akarok én mondani?

Nem leszek már tárgy,
nem leszek egy ócska holmi,
nem dobhatsz el,
nem akarhatsz elpakolni.

Nem vagyok már játék baba,
porcelánból, léggel benne,
ki könnyes néha,
s titkon ember lenne.

Nem leszek többé senki sem,
egy lány, ki mindig nincstelen,
tájakból falom tájam,
fából lesz a házam,
átalszom a nappalokat,
lábbal járom az éjeket,
megvakítom magamat
és úgy kutatom a fényeket.

Majd ha egy csillag tényleg rám ragyog,
és úgy érzem, hogy jól vagyok,
azt mondom majd, kezdjük újra,
de most, hogy elment,
és egyedül kelt útra,
nem maradt más a háta mögött,
mint ami minden ember fölött…


Szabad az ég, szabadon zuhanok benne,
bárcsak valami jobb történet lenne,
de üresen cseng most ez a dal,
mert nem vittél magaddal.
Tudtad, hogy üresen cseng a dal,
még sem vittél magaddal.
Üresen cseng a dal,
miért nem vittél magaddal…?

2011. augusztus 30., kedd

2011. augusztus 28., vasárnap

Meghalnék egy versért...



Szótlanul keresem a szavakat,
betűket szórok az asztalra,
elrendezgetem őket, de 
kihagy ma a tudás…
Mérgemben összetörök valamit,
és száműzöm magam a partra,
egyedül, vagy mindennel,
csak el innen; futás!
Még süt a nap és látom az utat,
de később már ennyi se marad,
és tudom, hogy kínoz a tudat,
hogy egy lány a sötétbe szalad.
Én akartam, hogy így legyen,
tudjak valamiről írni,
még akkor is, ha emiatt kell
majd minden este sírni.
Lehet, hogy belém mar az élet,
egy bokor mögül támad rám,
és betuszkol az ölébe,
míg kézzel tartja szám.
Sikíts át az éjszakán, mindegy már,
mert úgy sem hallja senki sem,
s hogy életemért harcoljon itt bárki is,
azt évek óta nem hiszem.
Nyugalomban tombol az élet,
ezt a kínt sem éltem át még,
egy lélek nem volt itt az úton,
de mintha ott valakit látnék…

2011. augusztus 26., péntek

Víz


Mindig látom magamat,
még sem látok semmit…
csöndben várom az estet.
Testem hűsét érzed tán,
s még sem formál testet.


Én vagyok benned a magány,
egy cseppnyi örömöd,
mely csupán egy
szárnyaszegett rabmadár.

Tombol bennem az akarat,
hogy ledöntsek
vérben húzott falakat,
Széttörjem a házad,
de megremeg a lelkem,
s csendben sírom ki a szavakat.
„Gyűlöllek!”, „Utállak!”
„Tönkre tettél!”
Még sem bántalak te ember, 
ti átkos faj,
mert testemből tested,
testedből testem születik,
mit a föld majd eltakar…



2011. augusztus 23., kedd

"Sors"ügynökség



„Az élet tele van meglepetésekkel. Mindegy, melyik dobozt nyitod ki, mind ajándék…”
„ - Vallod-e, hogy ama ominózus éjjelen te is részt vettél?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy ama pótolhatatlan ereklyéhez önnön akaratodból értél hozzá?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy nem állt szándékodban ellenállni a kísértésnek, mely akkor bekebelezett?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy többször is megkísérelted a menekülést „Tőle”?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy mind ahányszor kudarcot vallottál, visszakövetelted „Őt”?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy kihasználtad „Őt”, hogy rátalálj a szerelemre?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy megérte elkövetni eme hatalmas bűnt ezért?
- Vallom.
- Vallod-e a megbánást?
- … Nem vallom.
- Vallod-e, hogy mikor „Hozzá” értél, kezedbe vetted a „Sorsod”?
- Vallom.
- Bűnösnek vallod-e magad?
- … Bűnösnek.
- Kívánsz-e bármit felhozni megmenekülésed érdekében?
- Azt hittem, csak egy rózsa…
- A „Sors” ezer arcot visel, tudhattad volna, de nem gondolkoztál.
- Nem gondolkoztam…
- Az ítéleted tehát, halál. Mi az utolsó kívánságod?
- Hagy legyen enyém a rózsa…

2011. augusztus 6., szombat

Bolyongva köztetek...



Elhajlott minden gondolat,
elfáradt minden álom.
Míg én a válaszod várom,
de porcikákra szedett az idő…
addig csak a kétkedést látom.

Hamvas arcom ráncba gyűlt,
mindent lefestett az érzés,
bőrömbe itta illatát,
szétterült és úgy illan
gyomromban, mint egy lepkehad;
Mi ez az érzés?

Holtnak hittem az időt,
melynek katonái sorban hulltak
alá fantáziám határain túl;
Itt nincsenek nappalok,
sem éjszakák, vagy delek,
egyedül a képzelet az úr.

Talpam éri a hideg követ,
és forr bennem a vágy,
míg derekam meghajlik
és hátamat nyomja az ágy.

De az ébredés oly keserű,
mindig félbeszakít, és eltaszít;
Mit képzelsz, ki vagy Te?
Nem élhetsz álomvilágban,
gondjaidnak még nincs vége.

Naivan, tudom, naivan látom a dolgokat,
de csak egy szív uralkodik bennem,
hová tegyem magamat, ki vagyok én?
Többnek, jobbnak kéne lennem…
de elvesztem itt, a Világ ismertebb féltekén…

2011. július 6., szerda

Nincs én



Nincs én, de Te sem vagy,
senki sem valaki, csak valami,
egy hosszú kódsorozat,
láncra fűzött szerves börtön,
mely egyet tud csak vallani;
az életet.
Reményvesztett hiteket
taszít romba az alantas akarat,
mely ököllel ver kilincstelen kapukat,
nehéz vasként kíván a kulcslyukba
belemászni, egyenesen a kudarcba.
Nincs rés.
Nincs kilincs, nincs fedés.
Nem illik össze az akarat
és a biológiai értelembe vett én,
mert a vágyam szétveri a falakat,
s végül meghal a hitvesztettek mezején,
s még mindig ott az alantas akarat.
Az alantas, szívbe maró vágy,
mely csak abban a percben lágy,
mikor fogod a kezem,
azt a sejthalmazt, mely formát formál,
és nézed a szemem,
az ürességbe lelket fonnál,
és mégis maradok csak egy darab, üres lány,
egy lény, melyből kiszürkült már minden szivárvány. 

Búcsú az éjszakától



Leszállt az éj, és én csak nézem az eget,
csillagokat, s téged is, nézlek eleget.
Nem vagy itt, mégis kirajzolom,
kis fényes pontokból
a gondolatom.

Te vagy a csillagképem, s a megtört falak,
csak élek, hogy még titkon megtartsalak.
Nem voltál itt, én mégis megcsaltalak.
… nem tudtam, hát lásd. Megvártalak.

Csak bámulom az eget, ahol élsz,
magadhoz többé fel nem rántanál,
néma sötétségben egyre csak kérsz,
hogy hagyj, s végre menj tovább.

De szemem felszegődött és úgy maradt,
Te csillagos ég, ti megtört falak,
hol vágyak gyöngyei ringatóznak
a végtelennek tűnő percek alatt.

Ezerszer

Eltettem a pecsétet,
s mert szeretlek,
már nem nézlek.

Elegem lett belőled,
pennám fehér, elégek.

Ezerszer teszem,
s még ezerszer,
elengednélek,
de nem teszem,
mert szeretlek még ezerszer,
veled lennék még egyszer,
egy percet kérek, egyet.
De nem kérhetem elégszer,
mert szeretlek téged,
s még ezerszer.

Örvény

Beletenyereltél a világomba,
S akár egy atombomba,
elpusztított minden addig élőt.
Ezért nem értem én őt…

Egyszer itt vagy és pusztul a minden,
és szívem menekülni akar innen.
Aztán jössz, átkarolsz és csókokat adsz,
s mások mellett szó nélkül elhaladsz.

Akár egy kis fekete felhő
egy még nagyobb fehérben,
így vagyok én csupán,
elnyúlva az ő kezében.
Nem lehet véletlen…
Egyszer velem, egyszer ellenem,
el kellene végre döntenem.
Kés kell a szívembe, vagy tapéta rózsa?
Melyik sértené jobban, melyik szólna róla?

A kés valódi és átszúrta az életem,
de most mégis mit kéne féltenem?
Egyszer élek, veled vagy nem veled,
de semmi kép sem ellened.
S ha szívem rózsafával borítom?
Azzal egyre jobban csak szorítom.
Nem élne benne semmi,
s magam sem hagynám megpihenni.
Így járkál bennem körben a gondolat,
téged kereslek még,
vagy a veled járó gondokat?

Álom és ébredés

Bársony levegő járta hátam,
míg én az álmomra vártam,
bőrömön, mi beborít,
csak az emlékét láttam.
Harmatát egy cseppnek,
mit az éjjel hullajtott, s lám,
tava lett a ligetnek,
mit az álmok vetettek rám.
Testem volt a kert, az ország,
világ, melynek szíve itt dobog,
s megtelt színnel, vággyal,
történelme lett, mit gondolok.
Várt rá tűzharc, gond és reszketés,
sötétség egy hegy mögött,
de színben játszott minden jó,
mely jóság belém költözött.
 Tovaszállt a bátorság,
kizöldült a félelem,
de félelem, te bátor vagy,
mert minden harcba jössz velem.
Felsütött a nap is, lám,
egy nyílvessző is közeleg,
de messze van még nem látni,
hogy mit takar az üzenet.
Papírszagú hajnalban
most díszes sorok játszanak,
s borzas képpel felidéznek
régen elbújt vágyakat.
Tavak tükre őszintén
egy mélyebb szintre ránt,
hol ébredésem vérző arca
több száz évig várt.
Csapong bennem a gondolat,
hogy vérző szívvel hagyom itt
a gondolát, mely körbe vitt,
és puszta kézzel rombolom le
azt, mit testem, lelkem hitt.
Templomom egy nyári kép,
mely testemen lett felhő tán,
vagy én vagyok a gyümölcs maga,
képzeletem csillagán?
Örvénylik a világ körben,
ébren vagyok, vagy álmodom,
mindegy már, mert tovaszállok
minden egyes álmomon.

2011. június 7., kedd

Elvágyódva II.

Úgy érzem, kitágult az univerzum, én pedig egyre kisebb vagyok benne.
Egyre kevesebb szerepem van, ha egyáltalán van szerepem.
Mi célja az életnek, mi célja van egy emberi életnek?
Egymásnak dolgozunk, egymást zsigereljük ki és egymást bántjuk.
Miért alakult ki ez a rendszer?
Szeretnék csak úgy élni, megteremteni a körülményeimet, elhessegetni minden rossz gondolatot.
Szeretnék egy világot, ahol mindenki szabad, de senki nem bánt.
Szeretnék minden éjjel csillagos ég alatt aludni, és a szél cirógatását érezni.
Szeretnék úgy létezni, ahogy én azt valójában elvárnám magamtól.
Szeretnék úszni egyet a képzelet tengerében, és nem a fizika törvényeinek tisztelegni.
Szeretnék édes ízt érezni a számban, mikor a barackba harapok, nem pedig vizet.
Szeretnék egy jobb világot, ahol mindenki megtalálhatná magát.

De az ember gonosz. Önző, és gyilkos.
Talán a legrosszabb lény a világon.
Saját fajtám szorít vissza a sárba.
Miért?

2011. május 9., hétfő

Tétlen


Most más gondolatot festett
rám a szellem,
mely itt ül velem egy feslett
rongyban s a kellem,
mely bekebelez vele,

az szinte elviselhetetlen.


Elfásult látása beleájult egy világos
szilánk halomba,
minek struktúrája sajnos hiányos
szerként jött a karomba;
A szaggatott Luminista,
mely kezében ott a lista.

Aztán már csak arról születik
hasztalan dilemma,
hogy melyik évben rügyezik
újra a cseresznye gemma,
mely elhamvadt egyszer,
mert gyilkolt a vegyszer…








2011. május 4., szerda

Tilalmak erdeje

Tilalmak erdeje
Hallom őt.
Hallom minden gondolatát.
Érzem, hogy fáj neki.
Visszafojtja indulatát.

Hallom őt.
Tombol benne az akarat.
De ki nem mondja
a vádlakozó szavakat.

Hallom őt.
Szívem szakad meg belé,
hogy meghal,
és így tér majd a mennyek elé.

Lehajtott fej,
porba tiport becsület.
Meghajlott térd,
vérig sebzett felület.
Lehámlott szív,
benne égett hevület.
Kifacsart lélek,
szóra tiltott terület.

Ne bánd meg a bűneidet,
mert elveszik a szenvedés,
miért szívcsatát vívtál.

Ne hagyd el a vágyaidat,
mert eltűnik a kétkedés,
hogy miért hívtál.

Ne tanulj meg gondolkozni,
mert minden elkopik,
mit addig írtál.

Ne próbálj meg elfogadni,
mert el fog tűnni minden,
miért eddig sírtál…


2011. április 30., szombat

Elvágyódva

Mindig igyekszem azt az arcomat mutatni az embereknek, amelyikkel nem tudnak mit kezdeni.
A lényeg, hogy ha rám néznek, ne tudhassák meg, milyen is vagyok.
Ne tudják eldönteni, hogy kedves vagyok, vagy goromba. Ne tudják meg megállapítani, hogy milyen kedvem van.
Ha ez így van, nem fognak felesleges kérdéseket feltenni és nem fognak csak úgy unalomból odajönni hozzám.
Akkor őket csak is a kíváncsiság hajtja, vagy pedig a bolond szívük.
Így nyugodt maradhatok egész addig, míg nem találkozom valaki hasonlóval.
Ismerek valakit, aki ugyan olyan, mint én.
Ugyan azok a szálak mozgatják, ugyan úgy gondolkozik, és ugyan azok a dolgok történnek meg vele, mint ami velem is.
Más a külsőnk, más a szívünk, más az otthonunk, de ugyan olyan a lelkünk.
Néha szeretem, jobban mint bárki mást ezen az oszló világon, bármit meg adnék érte, hogy megérintsen a lelke, néha viszont gyűlölöm. Jobban, mint bárki mást ezen a virágzó bolygón...
Játszik velem a sors, mindenkivel csak játszik, és bábok vagyunk az ujjai köré tekerve.
De tudom jól, hogy engem semmi más nem mozgat, csak a szabad akarat.
Mi mégis bent ücsörgünk a lomha tettek börtönében ahelyett, hogy az önálló gondolkodás szabad sasszárnyán szállnánk keresztül kasul egy olyan hatalmas világban, amit eddig el sem mertünk képzelni.
Egyenlőre megelégszem az álmok viharvert szigetével, amit bevettem ősi csapataimmal, de nem tudom, meddig lesznek képesek fantáziám szüleményei egy ilyen kis helyre bepréselődve megélni.
Egyszer majd felszakadnak a korlátok és mindenkit elborít a félsz, s csak ezt kérdezgeti majd;
"Miért nem tettem meg még akkor?"

2011. április 24., vasárnap

Egy szó mint száz – A dal, mely mindenről szól…

Mindenki elveszett ki önmagát keresi,
végül tompán hal meg, mert csak nem leli.
Az légy, kire büszke lennél, kire a Hold felnéz,
s a nap ágyaz sírt neked, nem pedig egy holt kéz.

Töltsd meg bátorsággal emlékeid poharát az életre,
hogy azzal mondhass köszöntőt gyermeked létére,
szőj fátylat a napnak sugarából, készíts belőle koszorút,
fond mélyen szerelmed hajába; hosszú még az út.

Találj kiutat a sötét valóságból, érintsd meg a gyémánt eget,
hozz boldogságot szeretteid életébe, szenvedtek már eleget.
Légy Te az, ki megbotránkoztat minden istent fent az égen,
Gúnyold a kötöttséget a széllel szállva kéz a kézben.

Vigyél madarat a felhők fölül, főnixet, mely végét siratja
a földnek, mely mocskos indigóját a tiszta szivacsba itatja,
tempera fekete szurkot kutyul kristályos tengeri vízből,
elpusztít árva reménycsillagokat minden emberi szívből.

Hullajts könnyet a száradó földekre, mik nem teremnek már,
szállj, szállj az égen, légy Te is főnix madár!
Tedd a kezed a szívedre, és úgy mondd,
nem vágysz békére…

Tudod, hogy a szíved mit diktál, sötét angyal, védj meg engem,
az életem neked, csak hogy megvárjalak, félre tettem.
Karolj fel a mennyeid kapujához, olvassz össze engem a léggel,
mely, ha beteljesül, nem bánom, de egyet jelent majd a véggel.

Érted a csillagokat is elhozom a földre, fénye itt vár,
itt fog ragyogni a karjaimban, csak kérlek, gyere már.
Szilánkrügyeket ültet belém a hasztalan idő mely elhalad,
és újra, mindig újra felszöknek az égbe a megtört falak.

Újra ugyan az a nóta,
felébreszt a riadóra,
hogy valami kell még,
valami benn ég,
egy láthatatlan emlék,
hogy most is
és mindig,
veled lennék…


2011. április 21., csütörtök

Álmodom Rólad

Rövid leszek, este van.
Te leszel az álmomban.

Úgy ölelsz majd, mint soha,
s csókolsz is, noha
nincs emlékem róla,
mint egy kinyílatlan rózsa,
vagy egy ki nem szabott ruha,
látom a végét, látom a tervet
de kéne szereznem hozzá egy szervet,
mert teste talán makulátlan, igazi,
mégis kell egy szív, mi kiveszi
az el nem múló érzést,
a science fiction vágyat,
a láthatatlan nézést,
s az összezárt szájat.
Kell, hogy legyen megoldás,
kellesz nekem, ez a baj,
vagy nem is baj, de ha hall
ott bent valaki,
akárki,
feleljen,
egyetlen bűnöm, hogy szeretek,
s közben egy álomképet kergetek… 

Lord - Örökké


Rohanó életemben,
Bárhová vitt a sorsom,
Nem féltem én a nagyvilágban.

Milyen boldog voltam,
Hogy Te voltál nekem,
Hogy végre rád találtam.

Szótlan együttlétben, szótlanul álmodozva,
Átkarolt némán minket a végtelen.

Elképzelt álmainkat engedd még szabadon szállni,
Segíts így elviselni az életem!

Ne mondj le még a vágyaidról!
Még ha rossz, még ha fáj és bántja a lelkedet,
Mert ha hiteddel reméled,
Feléd hajlik a mennybol, lassan majd eléred.

Rohanó életemben, mikor fárad a lélek,
Érzem, hogy többé már semmi nem zavar,
Te légy a tuz, ami éltet, vigyázz álmainkra,
Ami átölel, és nem zavar.

Ne mondj le még a vágyaidról!
Még ha rossz, még ha fáj és bántja a lelkedet,
Mert ha hiteddel reméled,
Feléd hajlik a mennyből, lassan majd eléred.

2011. április 16., szombat

Titkom

Lelkembe száll egy ima,
dong a dorong, számban a pipa,
száll a füstje, szájról szájra,
száll az ima vágyról vágyra.

Fúrjuk magunkat most már bele,
szól a zene, táncolj vele,
tedd a lábad jobbra-balra,
taszítsd őket falról falra.

Ne sajnáld ha nyögne már,
izzó szeme mire vár?
Zúg a csókom szájról szájra,
száll a madár ágról ágra.

Száll a madár ágról ágra,
döntés miatt engem várva,
Holdfényként az éjszakába,
felhők fátylas otthonába,
elbúvok, és messze nézek,
távolba, hol élni félek,
Edződöm, hogy várni tudjak,
nappal kell, hogy elaludjak,
megálmodjam minden gondom,
senki másnak el nem mondom,
fordulj ide, meg súgom,
hogy…

2011. április 15., péntek

Te vagy a minden

Álmodom egy utat feléd,
szigetek jönnek néha közbe,
bele-bele botlom egybe-egybe,
merre lehet az erre?
Hol a vége, téged kereslek,
de nem talállak, pedig látom az arcod,
homokból formálom meg kristályosan,
nézem éjjel-nappal álmosan,
belém ivódott a szád a szemed,
belém égett és nyomot hagyott rajtam,
de most mégis hogy takarjam?
Felnézek az égre, és lenéznek onnan,
akkor most ők vannak fent,
vagy én vagyok lent?
Nem állhatok meg,
utam akkor is hozzád vezet,
tudom, hogy a tenger viharos,
és tényleg, viharos.
Tombol a víz, arcomba fújja testét,
s nem biztos, hogy túlélem az estét,
de mit tegyek, mit egyek, mi legyek,
hogy téged túléljelek?
Minden késed bánt és szivárog a vérem,
egyszer elmondtam, többé sosem kérem,
nem várhatod, hogy örökké várjak,
mégis megteszem, mert üvöltenek a szájak,
onnan föntről, ahonnan én vagyok a lent,
te meg a fent, üvöltenek a szájak,
és szétszednek a vágyak,
amik csak téged akarnak,
most már, mert a szubsztanciám
tartja a szám,
bele nem szól semmibe,
engem se vesznek semmibe,
várnom hát nem kerül semmibe,
hát megéri, ha te vagy a Minden.

2011. április 14., csütörtök

Vadulj

Kicsit rád nézek. Megköszörülöm a torkom idegességemben.
Picit összeszorul a gyomrom, ahogy izgalmassá válik a helyzet.
Te is rám nézel, de egyenesen a szemembe, nem stírölsz.
Furán érzem magam, gyorsan, de észrevehetően végig pásztázlak.
A szádat figyelem, ami huncutul mosolyog. Olyan laza vagy...
Mintha nem is érdekelne, hogy érdekelsz. De hazudsz, tudom!
Akadozik a légzésem, ahogy tombol bennem a vér.
Még a nevedet sem tudom.
Te sem az enyémet.
Kit érdekel!


2011. április 11., hétfő

Álmodj mérgezett almát

Általános fagyhalál és forró tűz, mi beborít,
mint Csipkerózsa rémálmában, minden férfit kiszorít.

2011. március 25., péntek

Valamire gondolni kell...


Lehullott az első levél,
de nem lett kopár a fa.
Tovább hajladoz az időben.
Sági arany, trallala.

Erős törzse hajlandó,
de el nem mozdulna.
Hajlandó csak öregedni.
Sági arany, trallala.

Élni termett, nagyon rég,
s mi lehet feladata?
Elnyúlni a történelemben.
Sági arany, trallala.


Félem az időt, félem a múltat,
félek, elhullok ma.
Hős fa, becsülendő…

Sági arany, trallala.

Lehull az utolsó is lassan,
kopasz lett az öreg fa.
Hajladoz a szélben,
hajladoz az időben:
Mit szolgáltam életemmel?
Kit védtem meg éveimmel?
Még egy homokszem lepereg,
s kiszárad az öreg fa.
Sági arany… trallala!

2011. március 22., kedd

2011. március 21., hétfő

Emlékeim pohara


Emelem kupám erre a napra,
hogy emlékem, feledésbe merülj.
Nem számít immár semmi más,
csak többé közelembe ne kerülj.


Emelem poharam, borom benne.
Mint vér, mely maga módján egyedi,
kupám lötykölődni s megpihenni igen,
ám benne maradni örökre nem engedi.

Torz ábrázattal folyik nyelvemre a pír;

Poharad vagyok, s Te borom benne,
de mintha már testem üres lenne…


Nem bolondít a szeszélyes ital,
s részegségem lassan végleg kihal.
Józanul állok fel egy koszos sarokban,
s nem kívánok mást, csak élni a karodban.


Hadd legyek most én a Te véred,
ereidben a bor.
Hadd járjam be tested minden zugát,
hol a vér meghonol.

Hadd tépjem szét józanságod ázott kötelét,
most én akarok lenni benned minden kötelék.

Folyik a bor, végigzúg torkom barlangján;


Leszek kecses ital, mely, ha kell, elkísér.
Bánatodban hozzám fordulsz, s én ügyelek,
hogy ha segítségem kéred, én szó nélkül
feláldozzam testem, hogy boldoggá tegyelek.


Igen, én leszek a bor, mely csak addig él,
míg van, s mely később már mit sem ér.

De még akkor is lesz remény, hogy megtarts
egy bolond emlékedül, mely homályos folt csupán,
mint amilyen Te vagy most nekem szerelmem,
két csepp édes bor, ezen a kiszáradt kupán.


Még egy elkeseredett könnycsepp is születik,
de ez minden adományom emléked részére,
mert részegen esem össze tőled, a poros sarokban,
s meghalt rólad az utolsó homály is versem végére…

2011. március 10., csütörtök

Hamis gyöngyök

Kintebb nézek az ablakon,
nem kívánom látni üvegét,
de folyik előttem a szilárd anyag,
s szüntelenül felidézi a Nevét.

Már tudom, hogy nem igaz,
mégis igaz, mi volt,
Mert bár mindaz, mit éreztem,
megtörtént. De már holt.

Haldoklik egy csendes mezőn,
földben, mélyen eltemettem,
de néha felcsuklik egy buborék;
Irdatlanul szerettem.

Hamis gyöngyöt igaznak vélni
nem ostobaság, egyrészt nem az.
Mert csodásnak csodás, izgalmas ékszer,
fénylik ha ráesik a fény,
de ha el akarnád adni, mert már nem kell,
akkor izgat fel a tény;

Nem ér semmit, csak egy hamis kép,
mit kebleden öleltél, s tetted szíved élére,
s már nem szabadulhatsz meg tőle,
csak ha visszasüllyeszted tengerek vak mélyére.

2011. február 16., szerda

Listen to your Heart (Slow)

Szánalmas önmarcangolás

Táncolj, és én veled táncolok.
Nevess és én veled nevetek.
De ne sírj, azt nem kérheted tőlem,
Hogy elviseljem könnyeid az arcodon.

Ha követ adsz a kezembe, eldobom.
Ha falat építesz közénk, én lerombolom.
De ha miattam érzel bánatot,
Az egy konstans szignó, mit örökké bánhatok.

Vigyél magaddal, minden bajoddal,
Hordj a szíved alatt, vagy a kezedben,
Veled leszek akkor is, ha nem tudod,
Mindig fény leszek a szemedben.

Csak nyisd ki kicsi szád és mondd el bátran,
Mi az, mi békésen aludni nem hagy,
Hátha találunk megoldást, én segítek,
Hisz tudhatod, az én küldetésem Te vagy.

Megőrizni nyugalomban, mindig boldoggá tenni,
Ott lenni veled, ahol s mikor csak várod,
Nem kívánok mást, csak téged látni,
Mert én vagyok az ki megvéd, szerelemben párod.

2011. február 15., kedd

Általános tudnivalók; Rólam - Pillanatnyi örömök

És íme, megtanultam.
Megtanultam, hogy ha azt szeretném, hogy valaki nyisson felém, nekem is nyitnom kell ő felé.
El kell mondanom az érzéseimet neki, de nem csak a pozitív gondolatokat, hanem a negatívakat is.
Ha valami baj van, azonnal meg kell osztanom ezt vele, hogy meg tudjuk beszélni.
Hogy segíteni tudjon nekem.
Ez eddig olyan képtelenségnek tűnt nekem.
Nem akartam elfogadni, hogy bárkit is érdekel az, hogy mi zajlik le bennem.
De saját káromon tanultam meg a leckét, ahogy az mindig is történt.
Megpróbáltam elzárni a bajokat, de akkora feszültséget éreztem a végén, hogy akarva, akaratlan is kiböktem.
És segített nekem.
Mert érdeklem, és mert fontos vagyok neki.
Ezt mondta.
És most már elhiszem.
Most már értem, mit jelent bízni.