Egy szó mint száz – A dal, mely mindenről szól…

Mindenki elveszett ki önmagát keresi,
végül tompán hal meg, mert csak nem leli.
Az légy, kire büszke lennél, kire a Hold felnéz,
s a nap ágyaz sírt neked, nem pedig egy holt kéz.

Töltsd meg bátorsággal emlékeid poharát az életre,
hogy azzal mondhass köszöntőt gyermeked létére,
szőj fátylat a napnak sugarából, készíts belőle koszorút,
fond mélyen szerelmed hajába; hosszú még az út.

Találj kiutat a sötét valóságból, érintsd meg a gyémánt eget,
hozz boldogságot szeretteid életébe, szenvedtek már eleget.
Légy Te az, ki megbotránkoztat minden istent fent az égen,
Gúnyold a kötöttséget a széllel szállva kéz a kézben.

Vigyél madarat a felhők fölül, főnixet, mely végét siratja
a földnek, mely mocskos indigóját a tiszta szivacsba itatja,
tempera fekete szurkot kutyul kristályos tengeri vízből,
elpusztít árva reménycsillagokat minden emberi szívből.

Hullajts könnyet a száradó földekre, mik nem teremnek már,
szállj, szállj az égen, légy Te is főnix madár!
Tedd a kezed a szívedre, és úgy mondd,
nem vágysz békére…

Tudod, hogy a szíved mit diktál, sötét angyal, védj meg engem,
az életem neked, csak hogy megvárjalak, félre tettem.
Karolj fel a mennyeid kapujához, olvassz össze engem a léggel,
mely, ha beteljesül, nem bánom, de egyet jelent majd a véggel.

Érted a csillagokat is elhozom a földre, fénye itt vár,
itt fog ragyogni a karjaimban, csak kérlek, gyere már.
Szilánkrügyeket ültet belém a hasztalan idő mely elhalad,
és újra, mindig újra felszöknek az égbe a megtört falak.

Újra ugyan az a nóta,
felébreszt a riadóra,
hogy valami kell még,
valami benn ég,
egy láthatatlan emlék,
hogy most is
és mindig,
veled lennék…