Bársony levegő járta hátam,
míg én az álmomra vártam,
bőrömön, mi beborít,
csak az emlékét láttam.
Harmatát egy cseppnek,
mit az éjjel hullajtott, s lám,
tava lett a ligetnek,
mit az álmok vetettek rám.
Testem volt a kert, az ország,
világ, melynek szíve itt dobog,
s megtelt színnel, vággyal,
történelme lett, mit gondolok.
Várt rá tűzharc, gond és reszketés,
sötétség egy hegy mögött,
de színben játszott minden jó,
mely jóság belém költözött.
Tovaszállt a bátorság,
kizöldült a félelem,
de félelem, te bátor vagy,
mert minden harcba jössz velem.
Felsütött a nap is, lám,
egy nyílvessző is közeleg,
de messze van még nem látni,
hogy mit takar az üzenet.
Papírszagú hajnalban
most díszes sorok játszanak,
s borzas képpel felidéznek
régen elbújt vágyakat.
Tavak tükre őszintén
egy mélyebb szintre ránt,
hol ébredésem vérző arca
több száz évig várt.
Csapong bennem a gondolat,
hogy vérző szívvel hagyom itt
a gondolát, mely körbe vitt,
és puszta kézzel rombolom le
azt, mit testem, lelkem hitt.
Templomom egy nyári kép,
mely testemen lett felhő tán,
vagy én vagyok a gyümölcs maga,
képzeletem csillagán?
Örvénylik a világ körben,
ébren vagyok, vagy álmodom,
mindegy már, mert tovaszállok
minden egyes álmomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése