Mindig látom magamat,
még sem látok semmit…
csöndben várom az estet.
Testem hűsét érzed tán,
s még sem formál testet.
Én vagyok benned a magány,
egy cseppnyi örömöd,
mely csupán egy
szárnyaszegett rabmadár.
Tombol bennem az akarat,
hogy ledöntsek
vérben húzott falakat,
Széttörjem a házad,
de megremeg a lelkem,
s csendben sírom ki a szavakat.
„Gyűlöllek!”, „Utállak!”
„Tönkre tettél!”
Még sem bántalak te ember,
ti átkos faj,
mert testemből tested,
testedből testem születik,
mit a föld majd eltakar…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése