Szótlanul keresem a szavakat,
betűket szórok az asztalra,
elrendezgetem őket, de
kihagy ma a tudás…
Mérgemben összetörök valamit,
és száműzöm magam a partra,
egyedül, vagy mindennel,
csak el innen; futás!
Még süt a nap és látom az utat,
de később már ennyi se marad,
és tudom, hogy kínoz a tudat,
hogy egy lány a sötétbe szalad.
Én akartam, hogy így legyen,
tudjak valamiről írni,
még akkor is, ha emiatt kell
majd minden este sírni.
Lehet, hogy belém mar az élet,
egy bokor mögül támad rám,
és betuszkol az ölébe,
míg kézzel tartja szám.
Sikíts át az éjszakán, mindegy már,
mert úgy sem hallja senki sem,
s hogy életemért harcoljon itt bárki is,
azt évek óta nem hiszem.
Nyugalomban tombol az élet,
ezt a kínt sem éltem át még,
egy lélek nem volt itt az úton,
de mintha ott valakit látnék…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése