Elvágyódva

Mindig igyekszem azt az arcomat mutatni az embereknek, amelyikkel nem tudnak mit kezdeni.
A lényeg, hogy ha rám néznek, ne tudhassák meg, milyen is vagyok.
Ne tudják eldönteni, hogy kedves vagyok, vagy goromba. Ne tudják meg megállapítani, hogy milyen kedvem van.
Ha ez így van, nem fognak felesleges kérdéseket feltenni és nem fognak csak úgy unalomból odajönni hozzám.
Akkor őket csak is a kíváncsiság hajtja, vagy pedig a bolond szívük.
Így nyugodt maradhatok egész addig, míg nem találkozom valaki hasonlóval.
Ismerek valakit, aki ugyan olyan, mint én.
Ugyan azok a szálak mozgatják, ugyan úgy gondolkozik, és ugyan azok a dolgok történnek meg vele, mint ami velem is.
Más a külsőnk, más a szívünk, más az otthonunk, de ugyan olyan a lelkünk.
Néha szeretem, jobban mint bárki mást ezen az oszló világon, bármit meg adnék érte, hogy megérintsen a lelke, néha viszont gyűlölöm. Jobban, mint bárki mást ezen a virágzó bolygón...
Játszik velem a sors, mindenkivel csak játszik, és bábok vagyunk az ujjai köré tekerve.
De tudom jól, hogy engem semmi más nem mozgat, csak a szabad akarat.
Mi mégis bent ücsörgünk a lomha tettek börtönében ahelyett, hogy az önálló gondolkodás szabad sasszárnyán szállnánk keresztül kasul egy olyan hatalmas világban, amit eddig el sem mertünk képzelni.
Egyenlőre megelégszem az álmok viharvert szigetével, amit bevettem ősi csapataimmal, de nem tudom, meddig lesznek képesek fantáziám szüleményei egy ilyen kis helyre bepréselődve megélni.
Egyszer majd felszakadnak a korlátok és mindenkit elborít a félsz, s csak ezt kérdezgeti majd;
"Miért nem tettem meg még akkor?"