Itt ülök, és meghalt már az idő;
porosnak érzem magam,
nincs hová mennem,
és egy hallhatatlan hang
most felkiáltott bennem.
Vérem felpezsdül,
pulzusom gyorsabb tán,
de mit tehetnék én,
egy emberélet hajnalán?
Ráncaimba takarózom,
hideg most az éjszaka;
Van, hol másként jár a Hold,
és mindegy, mikor mész haza?
Kötelességem kötele az,
mi oly szorosan leláncol.
Várom hát,
míg őrangyalom betáncol.
Tőle kérek esélyt én,
hogy élhessem az életem,
de van-e bennem bátorság,
mely azt súgja, hogy kérhetem?
Ott, azon a kis résen
nem fér be, csak Ő,
hol a fény születik,
és nem bánthat az idő.
Öröklétnek angyala,
most felkarolt a székből,
és egyetlen egy éjszaka
eltűnt a mesémből…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése