Milliók közt parányi

Úgy döntöttem, nem leszek senki;

Nem számít a tűz, sem élet,
nem fogja már a kezem
se cél, se végzet.

Majd ha ordítok a templomomból,
minek ablakából én lógok ki árván,
és megérzem, hogy mi az igaz düh;
szárnyra kelhet izzó lávám.

De addig csak csönd, és magány;

Apró csepp
elmémnek ócska zugaiból,
de ez is sok volt már.
Visszafognám
indulatom, de régi és túl
rozsdás a zár.

Saját fejem börtönében tobzódom,
mégsem áld meg értelem.
De lássátok mind, Kijutok Én,
hogy élhessem az életem!

Nem tart vissza senki többé,
nem kötik a kezem gúzsba,
Leszek majd én is egyszer,
Feddhetetlen, s izzó múzsa.

Csak várj, várj még Szívem,
eljön majd a Te időd is,
tüzed senki nem vitte el.
Meglásd, egy néhány év,
és a sok-sok mocsok
méltó trónodra fölemel.

Számomra is teremtetett
néhány Csillag, s éjjel
titeket is eláraszt a
bennem élő fénnyel.

Van viszont, mit nem tudok,
s a kérdés alvás közben, ágyban ért;
Ha eltűnne, Te meddig
futnál legkedvesebb álmodért?