Örvény

Beletenyereltél a világomba,
S akár egy atombomba,
elpusztított minden addig élőt.

Ezért nem értem én őt…

Egyszer itt vagy és pusztul a minden,
és szívem menekülni akar innen.
Aztán jössz, átkarolsz és csókokat adsz,
s mások mellett szó nélkül elhaladsz.

Akár egy kis fekete felhő
egy még nagyobb fehérben,
így vagyok én csupán,
elnyúlva az ő kezében.

Nem lehet véletlen…

Egyszer velem, egyszer ellenem,
el kellene végre döntenem.

Kés kell a szívembe, vagy tapéta rózsa?
Melyik sértené jobban, melyik szólna róla?

A kés valódi és átszúrta az életem,
de most mégis mit kéne féltenem?
Egyszer élek, veled vagy nem veled,
de semmi kép sem ellened.

S ha szívem rózsafával borítom?
Azzal egyre jobban csak szorítom.
Nem élne benne semmi,
s magam sem hagynám megpihenni.

Így járkál bennem körben a gondolat,
téged kereslek még,
vagy a veled járó gondokat?