A kövér nő rejtvénye

Húgom, anyukám és bátyám mellettem jöttek fel a kőlépcsőn. A Károlyi Mihály Spanyol-Magyar Tannyelvű Gimnáziumban már elkezdődött a tájékoztatás valami "roppant fontos" dologról, ezért csendben kellett beosonnunk a nagyterembe. Körbe üvegfalak vettek körül, és az éj sötétjében már minden csillag láthatóvá vált. Nem is kellett sok világítás a teremben, elég volt az is, amit a Hold és a csillagok adtak kölcsön a Földnek. Volt egy hatalmas kupola is ebben az ominózus helységben, ahonnan tökéletesen lehetett látni az eget. A fent leírtakból talán kiderülhetett számotokra, hogy nem vonta magára a figyelmem az igazgató beszéde. Nem is tudom, hogy miről lehetett szó, csak azt, hogy borzasztó hosszú monológ volt. Húgom és anyukám lementek, hogy vegyenek a büfében egy kis innivalót és ennivalót, én pedig szándékosan nem szóltam, hogy nálam annyi van, hogy magam se tudnám megenni. Nem tudom, hogy miért, ne kérdezd, de azt hiszem, hogy az iskola látogatás előtt közvetlen volt egy rövid vitánk a húgommal, és talán ez lehetett az oka. A lényeg, hogy mikor visszafele jöttek fel a lépcsőn, szemem átsiklott róluk egy távolabbi pontra, ahol a lánymosdót pillantottam meg. Vagy öltözőt, nem tudom pontosan... És ott egy BORZASZTÓAN nagyon durván hihetetlenül katasztrofálisan kövér nő öltözött éppen. Való igaz, hogy meztelen volt, de annyi háj volt rajta, hogy azt sem tudtam megállapítani, merre van az eleje és merre a vége? Aztán, amikor egy nagyot nyújtózott az ég felé, felfedeztem, hogy egy mini bikini van rajta. Valószínűleg úszni indult le, a medencébe. (szuper jó ez az iskola; csillagvizsgáló, medence, büfé, előadóterem... pf) Aztán még mindig a sokk hatása alatt végignéztem, ahogy mezítláb lerongyol a kőlépcsőn, minden egyes lépésével visszhangozva az aulában. Rajtam kívül senkinek nem volt szokatlan ez a jelenség, mert láthatóan csak én akadtam ki rajta... Ahogy leért, azt vettem észre, hogy őt még egy majdnem ugyanakkora nő követi. Elkerülhette a figyelmem, míg én "azt" bámultam. A bikinis, kövér hölgy komótosan lépkedett ki a bejáraton, majd az üvegfalon át látva, elsétált a medencékhez. A másik kövér nő egészen másként festett, mint az előző. Ici-pici magenta színű miniszoknyát viselt, és egy hasonlóan icike-picike, ugyanolyan színű topot. Haja hosszú volt és göndör, és egy nagy, fekete napszemüveg takarta el a fél arcát, de azt azért láttam, hogy vigyorog. Ahogy kiment ő is ugyanazon az ajtón, nem ment el odáig, mint az előző hölgy, hanem félúton hirtelen a magasba ugrott, és megtartva a távolságot a föld és saját teste között, repülni kezdett. Aztán egyre magasabbra szállt, míg végül már nem is láttam, hogy merre tart. Szám az tátva maradt (mondanom se kell) és hevesen elkezdtem böködni az anyukámat, aki közben megérkezett újra mellém és csendben figyelte az igazgató beszédét. Mikor frusztráltan rám nézett, hogy miért piszkálom, elkezdtem neki mondani, hogy mit láttam. És a legjobban az bosszantott, hogy egy olyan kövér nő, mint akit láttam, az tud repülni, én meg nem. És miért nem? Ez az én álmom, elvileg nekem is kellene tudnom repülni, ha akarok. (Ehhez tudni kell, hogy az esetek nagy százalékában tisztában vagyok azzal, hogy éppen álmodom, és legtöbbször irányítani is tudom azt.) Erre fogtam magam, és kirohantam az épületből, hátha még meglátom a repülő nőt. De nem, már nem volt látóhatáron belül. Ahogy körbenéztem a sötét parkolóban, hirtelen elkezdtek elolvadni a kocsik körülöttem. Amint ránéztem egyre, az elkezdett lefolyni, majd egy csatornában kötöttek ki mind. Nagyon megrémültem, és nem értettem, hogy mi történik. Vissza akartam menni az iskolába, de a kapu zárva volt, és láthatóan üres volt az egész épület. Vaksötétség és néma csend... Amikor rájöttem, hogy miért is indultam ki onnan, arra gondoltam, hogy akkor megkeresem azt a kövér nőt, és megkérdezem, hogy képes repülni. Borzasztó éhes voltam, és amikor a kocsink felé indultam, hogy kivegyem a csomagtartóból a táskámat, amiben az a sok kaja volt, a mi autónk is cseppfolyós állapotba került... Így étel nélkül indultam el arra, amerre a repkedő primadonnát láttam utoljára. Nagyon hideg lett, és az eső is elkezdett esni. Talán két napja sétáltam folyamatosan úgy, hogy nem kelt fel a nap, az eső nem hagyott alább, és egy lélekkel sem találkoztam össze az úton. Kihalt városon vágtam át, egy sötét, ázott birodalmon, ahol már kezdtem volna feladni a reményt, hogy bármikor is megtalálom azt a nőt, vagy egyáltalán haza jutok élve... De akkor megpillantottam egy boltot. A sok, hatalmas és üresen kongó sötét emeletes ház között helyet szorított magának egy picike bolt. Fény szűrődött ki onnan, én pedig hamar rátettem ronggyá ázott ujjaimat a kilincsre, hogy mihamarabb bemehessek. De zárva volt... Kopogtam az üvegajtón, de senki nem válaszolt, és nem is láttam bent mozgást. Egy darabig még álldogáltam ott, aztán meguntam, és továbbhaladtam, hátha találok még valamit nyitva. Alig mentem pár métert, mikor valaki hozzám vágott valamit... egy papucs... felvettem a földről, majd csodálkozva visszanéztem, ahonnan a bizonytalan tárgy érkezett. Egy nagyon nagyon kövér nő lógott ki félig a boltból, és vadul kalimpált felém. Gyorsan visszasiettem, mielőtt meggondolja magát, és berongyoltam a boltba. Mielőtt megnézhettem volna magamnak a furcsa alakot, visszaadtam neki a papucsát és megköszöntem, hogy beengedett. Akkor vettem csak észre, hogy ez a repülő nő volt. Kerek szemmel néztem rá, majd rögtön tudatára adtam, hogy felismerem őt. Vigyorgott rám, és megkérdezte, hogy miért kerestem? Erre én elkezdtem veszekedni vele, hogy hogy lehet az, hogy ő tud repülni, én meg nem, és miért kellett nekem annyit keresnem, mikor ez csak egy álom, és én mondom meg, hogy mikor, kit, és miért látok. Erre nagyon furcsa dolgokat kezdett el nekem mondani. Először is, lehordott, hogy ha ez az én álmom, akkor miért van ilyen elszomorodott idő, és miért nem hozok több embert a boltjába? Aztán azt mondta, hogy ő világ életében tudott repülni, és igazán nem tehet róla, hogy én meg nem. Végül pedig azt mondta:
- Ha ez tényleg a te álmod, és te mondod meg, hogy mikor, kit és miért látsz, akkor nagyon valószínű, hogy tudat alatt vágysz a kutatásra, és valami olyasmit keresel, amit még te sem tudsz, hogy mi lesz az.

Fájdalom

Zakatol az agy,

aludni nem hagy,

felver mindig egy rémes álom,

honnan utam nem találom.

Cilinderes férfi vicsorog rám

kéjes vigyorral az arcán

s közben hivogat

egy ballonkabát alatt.

Menekülnék, de késezrek

felém rendületlen repkednek,

szitát formálnak majd belőlem,

ha marad egyáltalán valami…

Mindenki csak ordibál és kalimpál

szívem egyre jobban kalapál

és azt kívánom, bár megállna

mindezt magam mögött hagyva.

De kinyitom a szemem s a világot

vérbe fagyva  találom,

Minden mit álmodtam igaz volt,

s most ért el a halálom.

Dallam

Szívem apró csillaga most előbújt a melegből

s útnak indult délre, hogy a billentyűket elérje.

Átbukdácsolt mólokon s dúrokon,

majd elfeküdt egy biztosnak tűnt dallamon.

Szikrát szórt az elfelejtett hangokba, majd

besorolta őket rangokba.

Egy, mi vezet, másik, ki követi,

de mind a szívemből szólt 

és nem hagyhatom eltűnni.

Les Preludes

Liszt Ferenc legszebb műve:)

Massza

Kétszáz vessző keletkezett egy írásban,
elképedek mit nem tennék meg érte,
ha csak fele annyit írhatnék mint te,
tudnád, mit meg nem adnék pár kellemes sorért
vagy egyáltalán megtudnám, hol élt
az a csillag mi elmédben meglapult és versre verset gépelt
röpke percek alatt? Míg az idő egyre csak halad,
szemed fénye vakítón ragyog és nem látod mit írsz,
csak teszed amit kell, hogy más majd megnézhesse,
milyen gondolatokat fedhet ez az elme,
kellene, hogy befogadjam a gondolatot,
bennem ennyi soha sem lesz, hiába mondogatod,
hogy engedd szabadjára a fantáziád,
kint van az, de hogy vessem papírra?
Kezem remegve emelem s lesem de csak azt írta;
nem elég jó a pennám, hogy ezt a lapot is megfogja,
tintája láthatatlan, az értelmet átfonja,
benne van minden, minden mit elme szülhet két perc alatt
csak nem látszik, hogy miként haladt,
értelme első ránézésre nem sok akad, de fakad
ki belőle a vágy, hogy elmondhassa, mit az, mire vársz,
minden gondolatom beleöltem egy üres papírba,
s mintha ez lenne neki a torna, radírral dörzsölöm fényes lapját,
míg nem megpillantom az alját;
bárcsak itt lennél - és hirtelen kihullik minden a kezemből
valahogy könny gyűlik, s kicsordul szememből.
Tiszta ésszel gondolkodnak egyesek de nem veszik észre,
ami ott van a szemük előtt, az orruk előtt, mint az erdő,
mit egy fától nem lát az ember, pedig járja ezer szellő,
nem is beszélhetek ennyi közhelyről, mind egy helyre bukkan majd ki,
hogy ezt a három szót, vajon mikor találhattam ki?

Kérlek

Fáradt vagyok, hát megfogod kezem,

s én követlek téged vakon.

Csak egy kell, hogy mindig legyél velem.

Ha másért kiálltok, behunyom szemem,

s ha újra látok, már teljesítettél,

De csak egy kell. Hogy mindig maradj velem.

Édesre vágyom, mert megkívánta a szívem,

Most csókoddal oltod szomjam.

Olyan jó... kérlek, maradj mindig velem.

Álmatlan az éjszakám, legyél velem,

Ha fázom, kérlek legyél velem,

Minden percem kincs, ha mosolyogsz rám,

Mindegyik, mikor simogat a szám,

Minden perc, mikor őszintén rám nevetsz,

Minden néma jel, mikor tudatod velem; szeretsz.

Minden kérésem egybevetem;

Kérlek... maradj így most is velem.

Békétlenség

Ha van olyan nap, hogy vidáman kelek fel, akkor van olyan nap is, mikor szomorúan.
Ilyenkor elkezdek elemezgetni. Önmagam kritizálom, önmagam gúnyolom ki.
Szégyenlem magam magam előtt, szidom magamat magamnak. Mintha egy undok tükörrel beszélnék.
Szégyenlem ahogy kinézek, szégyenlek minden részletet, utálom azt, hogy megbántottam valakit, és utálom azt is, hogy kinevettem valakit.
Semmi jogom véleményt alkotni valakiről, míg én olyan vagyok, amilyen.
Magamon kellene változtatnom, magamat kéne elrejtenem a világ elől.
Nekem kéne papírzacskóval a fejemen járni, vagy egyáltalán megvonni magamtól a szabadságot.
Én vagyok az, aki mindenből csak elvesz, én vagyok az is, aki mindenbe beleront.
Engem kellene szidniuk az embereknek, és engem kellene megbüntetni minden bűnös gondolatomért.
De miért kell akkor kilépnem a házból, miért kell szembenéznem az emberekkel?
Legszívesebben eltűnnék, mint a kámfor. Nem úgy néznék ki, ahogy. Szép lennék, okos és céltudatos.
De akkor nem ismernének rám... rám, aki ilyen vagyok, akkor is, ha ellenkezem, akkor is, ha minden kötél szakad, akkor is ezekkel a szemekkel fogok nézni, akkor is ezzel a szájjal fogok beszélni, akkor is ezzel a szívvel fogok érezni. Egy-két műtét megoldana mindent, legalábbis ezt gondolja a sztárság krémje, de én nem tudnék megszólalni egy olyan arc mögül, amibe nem én születtem bele. És ha tényleg csúf vagyok, ha tényleg szerencsétlen, akkor mégis ki a fenét érdekel?! Hiszen bárhogy küzd is az álmom a valóságom ellen, van, aki értem küzd, nem pedig egy álomért. Van, aki még így is szeret.

Próbálok felnőni

Próbálok felnőni egy gondolathoz, de mindig kudarcot vallok.
Gyerek lennék? Képtelen vagyok megérteni, hogy nem lehetek határtalanul boldog?
Csak egy gyermek hiszi, hogy vannak tökéletes napok, tökéletes emberek.
Én csak abban hiszek, hogy vannak tökéletes pillanatok.
Azok a pillanatok, amikor nem vagyok egyedül, mikor a kezem nem fázik, a szám nem remeg, a szemem pedig nem veszik el a tömegek tengerében.
Túl gyermek vagyok ahhoz, hogy észre vegyem, ritka az ilyen pillanat.
Mindig várom, mindig remélem, és mikor végre eljönne, hirtelen elmúlik, mert az idő, mint minden másnak, ennek is a megrontója. Ugyanakkor az idő mindent megszépít, mindent meggyógyít. Akkor mégis utáljam az időt, vagy szeressem?
Imént még nagyon szomorú voltam, most már csak csalódott. Talán holnapra elmúlik, és megint boldog leszek.
Nem szeretem az időt, mert így várnom kell, újra, hogy megint megbizonyosodjak egy dologról, ami nagyon bántja a szívemet.
Nem szeretek kiszolgáltatva lenni, tisztában szeretnék lenni a dolgokkal, de sokszor ez nem lehetséges. Ha várok valamire, de hiába várok... az nagyon fáj. Meg kell érnie, nekem pedig meg kell ezt értenem.
De így, hogy ilyen bizonytalan minden, én is úgy érzem, mintha folyton kicsúszna a talaj a lábam alól. Hogy bármikor eleshetek, de félek, akkor nagyon megütném magam.
Tudni akarom, tudni szeretném, hogy milyen talajon járok. Vajon biztonságos? Elindulhatok rajta?

Lelki támaszok:)

Nap mint nap

Düh,
Méreg,
Elkeseredettség,
Teljes kikészülés.

Várakozás,
Töprengés.
Megoldás,
Csalódás.

Vágy,
Remény,
Ima,
Elhagyatottság.

Tehetetlenség,
Bizonytalanság.
Szomorúság,
Fájdalom.

Remény,
Fény,
Mozgolódás,
Elcsendesülés.

Töprengés,
Várakozás,
Döntés,
Cselekvés.

Düh,
Könyörgés,
Könyörület,
Szánalom.
Megbocsájtás,
Várakozás,
Szégyenlősség,
Vágyakozás,
Bizonytalankodás.

Tett,
Öröm,
Szenvedély,
Boldogság.

Várakozás,
Találkozás.
Várakozás,
Találkozás...

Hallelujah

Jó szórakozást:)

Általános tudnivalók; Mindenkinek - Egy mosoly

Mit tud az ember felmutatni az életében? Mi az, amire a leginkább büszke, amire visszaemlékszik életének utolsó napjaiban? Mi az, ami majd boldogsággal fogja eltölteni, ha rá gondol?
Nem tudom.
Hiszen élek, és még messze van az örök álom...

Azonban tudom, hogy mire gondolok most, hogy tudom, kétségtelen, hogy megvan annak az esélye, hogy valami történjen velem. Minden percben veszélybe kerülhetek, bármikor eljöhet az utolsó nap, az utolsó perc. Ezt senki nem tagadhatja. A hosszú élet az igazi életcél, ezért egyből ezzel számolunk. De ha nem... ha most lélegzem utoljára, ha most álmodok utoljára, el kell mondjam, egy valamire tudok csak gondolni. Arcokra. Olyan emberekre, akiket sikerült megnevettetnem. Azokra a barátokra, akik rám mosolyogtak, hogy megvigasztaljanak, vagy csak kinevettek. Egy mosollyal sok mindent elárul az ember. Lehet nevetséges, vigasztaló, szerelmes, csodálkozó, büszke, megkönnyebbült... de mind pozitív. Ha tudod, hogy mások emlékében ott vagy, ahogy mosolyogsz rá, sokkal könnyebb elszakadni tőlük. Hiszen ők is pozitívan fognak rád gondolni.

Javaslom, mindig gondolkodj el azon, hogy kire mosolyogtál rá legutóbb, miért, és észre vette-e az illető? Hogyan reagált? Jól eshetett neki? És ő mosolygott már rád? Neked hogyan esett? Hogyan esne? Ezek olyan kérdések és emlékek, amik mindig jó érzéssel töltenek el, még akkor is, ha már csak számolod a napokat, vagy a perceket. Természetesen este, elalvás előtt is remekül elszórakozhatsz ezeken a dolgokon.

"Ott ültünk az Árkád közepén, és hallgattam ahogy mesél. Figyeltem, persze, hogy figyeltem, de nem mindig a mondandója lényegét. Figyeltem a mimikáját, a szemét, a száját, a mozdulatait... Próbáltam megismerni minél jobban, és ezzel úgy nézhettem ki, mint egy bamba liba... Megsimogatta a fejem, rám mosolygott, és megkérdezte, mi bajom? Biztosan észrevette, hogy "elkalandoztam". A válasz persze egy idétlen nevetés, és egy "semmi" volt. De olyan jól esett, hogy figyelt rám, hogy mosolygott és a szemembe nézett! Még most is látom magam előtt, pedig jó pár órája volt..."

Egy mosoly nagyon sokáig elkísérhet téged, csak őrizd meg a szívedben, és ne felejts el gondolni rá! :)

Angyalok

Most nem akaratomból írok történetet, nem tudatosan fogalmazom meg a mondatokat. Azt írom le, amit álmodtam. Úgy, ahogy éreztem, és ahogy még most is érzem...

Álmomban angyal voltam. Sok barátommal együtt. Nagyon jó érzés volt, hogy együtt repültünk az égen, szeltük át a felhőket. Magasra fel tudtunk szállni, egész kicsiben is láthattam a Földet. Hihetetlen boldogság volt ezt így érezni. Általában mikor álmodunk, fantasztikus érzések kerítenek birtokába, akár jó, akár rosszról legyen szó. Ez a boldogság nem tartott soká. Volt egy fekete angyal. Hatalmas volt, gonosz ábrázattal és megvető szemekkel. Neki fémből voltak a szárnyai. Minden egyes suhintásnál hangosan ropogtak a fémes tollak, vészjóslóan csikorogtak egymáson. Ez az angyal, a Fekete Angyal üldözött engem. Nem tudtam, hogy mi az ok, csak azt, hogy meg akar ölni. Menekülnöm kellett előle. A többi barátom mind elrepült, messze, hogy ne essen bajuk, így teljesen egyedül maradtam. Kétségbeesetten próbáltam menekülni, védeni magam, és elfogott a vérfagyasztó félelem. Nem akartam meghalni, dübörgött bennem a túlélési vágy, de reménytelen volt minden kísérletem. Nem tudtam megfosztani magam szárnyamtól, pedig hajlandó lettem volna még a repülést is feláldozni azért, hogy élhessek. Hajlandó lettem volna feladni angyal mivoltomat. De a szárnyam túl nagy volt, túl fehér, és túl fényes. Bárhová bújtam, megtalált a gonosz, és nem volt rest tovább üldözni. Bármennyire is fáj ezt bevallani... Bármennyire is nehéz elmondani. De nem tudtam letagadni azt, ami én vagyok valójában. És ez lett a végzetem...

A Muieon virág balladája

Muieon virág [májon]

Hét barátnak dombján ő

egy elfeledett kisvirág,

Bármikor, ha ember jő

nem mulasztja illatát.

Mítosz szállt át szájról szájra,

Híres volt a virág bája.

Ám az idő szavát nem állja,

Elfakult ím legendája.

Felragyog a nap, hát mesét mondok

eltékozlott e helyszín, szépek a dombok.

Ők voltak valaha a hét leghőbb barát,

Velük indítom hát, a Muieon dalát…

„Hét barátnak dombságán egy jóhiszemű leány élt,

Minden percben, míg csak tudott, tündelányokkal zenélt.

Áttáncoltak éjszakát míg napra fel nem kelt az ég,

Látomását mindenkinek hárfadalban szórta szét.”

Búsan szól a szép virág

Hangja meg-meg remeg

Szívét nyomja e bús világ,

S orcán máris könny csepeg.

„Soha semmit nem bántott, mindennek csak jót adott,

Cserébe a jóságáért, vízi bűbájt kaphatott.

Életét egy tónak adta, s körülvette dombjait,

s vízzel védte minden éjjel, félten őrzött álmait.

Csukott szemmel tündér lány volt, s szelte át az éjszakát!...

Bárcsak így lett volna… hogy meghallja a szív dalát.

Már nem volt se nem ember, sem nem tünde, boszorkánynak hitték őt,

A látomással megáldott, tündéreknek hencegőt…

Bús magányba zárkózva egy tölgyfa lobja lett a ház,

Hol kínjaiba merülve, verte őt a jeges láz.

Betegsége szívének már fakította  csillagát,

Egyet érzett utoljára, a muieon édes illatát.”

Sír a virág, 

nem talál már szavakat,

messze néz

és bámulja a tavakat.

„ Hosszú gyászban hervadt el a mind addig élt hét barát,

S messze fújta halál szele tündérünknek dallamát.

Süvített a levegő, szétszakított égboltot, felleget és balladát,

Nem hagyott már hátra semmit, csak a Muieon édes illatát…”

„Tündér vagy te, áldott lélek,

Mit tudnak az emberek?

Senki nem látott még úgy téged,

ahogy én, ó mily nagyon szenvedek…

Életemet te adtad, hogy virágozzak,

szebbé tegyem világod,

De mit tegyek most nélküled,

én, Muieon, a Te drága virágod?

Illatomat elhagyom, 

 más szépségnek átadom,

Színeimből kimúlok,

s elemészt a bánatom.”

Damaszkusz és Szíria

    

    Hol volt, hol nem, talán nem is létezett, talán igen, de már senki nem emlékszik rá… Így, vagy úgy, de nagyon rég, élt egy magányos hős a Föld kerekén. Damaszkusz volt a neve. Egyedül járta a világot, egyetlen társával, Szíriával. Szíria egy lipóti kislány volt, aki akkor került Damaszkusz oldalára, mikor szüleit meggyilkolták egy véres, hosszan tartó háború alatt, s ő mentette ki az égő romok közül. Szíria hálával tartozott ennek az embernek. Fájó napok, hetek, hónapok vonultak el némán a kislány mellett, s csak némán követte megmentőjét. Damaszkusz különleges érzéseket táplált a kislány iránt. Sosem lehetett gyermeke, mégis úgy érezte, isten vele áldotta meg sajátja helyett. Bármily különös is volt kettőjük kapcsolata, mely átkarolt hónapokat, sőt, éveket, Szíria soha nem volt hajlandó egy percig sem kételkedni védelmezőjében. Éjjel-nappal járták a földutakat, bokros mezőket, kietlen legelőket, csodás erdőket és tágas ligeteket. Kéz a kézben pördültek át minden gondon és kalandon, de Damaszkusz tudta, hogy ha bármi történjék vele, már nem vigyázhat többé Szíriára. Mosolya egy pillanat alatt elfedte minden aggodalmát, hogy Szíria ne láthassa szíve fájdalmát. A kislány, ahogy elérte tizennégy éves korát, bevallotta Damaszkusznak, hogy szerelmes. Attól a pillanattól kezdve neki ajándékozta a szívét, mikor kiemelte gyönge testét a hamvasodó romok alól. Próbálta érvekkel meggyőzni a férfit, miért adná ő az életét egyetlen csókjáért, de Damaszkusz keményen ellenállt. Életében először dühöt érzett Szíria iránt, mert tudta, már olyas valamire vágyik, amit ő nem adhat meg neki. Az aprócska leány nem bírta elviselni a visszautasítást, ezért útnak indult. Útnak, de háttal szíve szerelmének. Damaszkusz lelke összeroppant. Eddig azt hitte, megmentette valakinek az életét, de rádöbbent, hogy igazából csak most vette el azt. Fájt neki az üresség, ami a mellkasában tátongott, miután a lány elment. Szíria vágyakozva tekintett hátra nap mint nap, de mindig csak az aranyló sugarakat látta a tengeren túlról. Minél messzebb jutott, annál inkább érezte a férfi hiányát. Megszakadt a szíve, mikor elért Maszkat városába. A népes utcák kietlenek voltak, a belakott épületek üresen tátongtak, a halastó kifosztott vize éhesen tátongott egy üres lyuk medrében.

Minden eltűnt, csak egy álom maradt még.
Damaszkusz szívét kérte, se megadá az ég… 

De oly messze tűnt már a szikrázó emlékek csillaga, hogy ő maga már hontalannak érezte magát. Ha Damaszkusz végleg eltűnt, akkor hát neki sincs semmi keresnivalója ezen a világon. Visszafojtott levegővel gondolt a férfira. Nehéznek érezte magát, ahogy a szívét is. Elmerült a gondolataiba, ahogy a kő merül el a tó vizében. Aztán… tompa ütéssel megérezte szíve fájdalmát, elhatalmasodott rajta az élni vágyás és erővel rugaszkodott el a talajtól. De a vízben már oly lomhán tudott csak mozogni. Túl mélyen bolyongott emlékeiben. Meghalt, mielőtt még vissza tudott volna térni. Ott lebegett az álom és a valóság között. Damaszkusz megragadta csuklóját, hogy kisegítse társát a partra. De már túl későn. Szíria törékeny teste ugyanúgy hajlott karjaiban, mint mikor először meglátta a tűztömeg közepén. Fehér bőre még kipirult, de aztán az is elhalványodott. Damaszkuszt keserves sírás fogta el. Zokogott, folytak a könnyei, de hiába, Szíriát már nem tudta visszahozni, akármennyire is akarta volna. Végül félájultan zuhant rá ajkára, hogy megadja a lánynak azt, amire egész életében vágyott. Azt, amivel elvette az életét. Hiába érezte, mennyire gyengéd érzelmek fűzték hozzá, azt nem érezhette már, hogy a lány mennyire szerette őt. Már nem látott, nem hallott, csak csendben eldőlt a parton, s eszméletlenül a tó vizébe fordult. Talán megmentette Szíria életét… talán nem. Talán Szíria mentette meg Damaszkusz életét. De hogy két szív úgy tudja egymást szeretni, hogy egymás nélkül már képtelenek legyenek élni, ezzel együtt mentették meg a valós érzés igazságát és a szerelmi történetek valósságát.

Huszt, kicsit másképp

Dús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék.

Csend vala… felleg alól szállt fel az éjjeli Hold.

Szél kele most, mint sír kele szél, s a csarnok elöntött

oszlopi közt rebegő lémalak hinte felém.

És mond: Honfi! Mit ér remegő kebel s e homár román?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort.

Huss, alkoss, „gyarapíts”, s a házra fény derűl.

Külön szeretettel, Nórinak!

Tisztelet az eredeti szövegnek:

Kölcsey Ferenc

Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék.

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli Hold.

Szél kele most, mint sír szele kél, s a csarnok elontott

oszlopi közt lebegő rémalak inte felém

És mondd: Honfi! Mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messzi jövendővel komolyan vess öszve jelenkort.

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl.

Sonata Arctica - Shy

I can see how you are beautiful, can you feel my eyes on you,

I'm shy and turn my head away

Working late in diner Citylight, I see that you get home alright

Make sure that you can't see me, hoping you will see me

Sometimes I'm wondering why you look me and you blink your eye

You can't be acting like my Dana (can you)

I see you in Citylight diner serving all those meals and then

I see reflections of me in your eye, oh please

Talk to me, show some pity

You touch me in many, many ways

But I'm shy can't you see

Obsessed by you, your looks, well, anyway "I would any day die for you",

I write on paper erased away

Still I sit in diner Citylight, drinking coffee or reading lies

Turn my head and I can see you, could that really be you

Sometimes I'm wondering why you look me and you blink your eye

You can't be acting like my Dana?

I see your beautiful smile and I would like to run away from

Reflections of me in your eyes, oh please

Talk to me, show some pity

You touch me in many, many ways

But I'm shy can't you see

I see, can't have you, can't leave you, there 'cause I must sometimes see you

And I don't understand how you can keep me in chains

And every waking hour, I feel you taking power From me and I can't live

Repeating the scenery over again

Sometimes I'm wondering why you look me and you blink your eye

You can't be acting like my Dana?

I see your beautiful smile and I would like to run away from

Reflections of me in your eyes, oh please

Talk to me, show some pity

You touch me in many, many ways

But I'm shy can't you see, 

Oh baby, Talk to me, show some pity

You touch me in many, many ways

But I'm shy can't you, I'm shy can't you, I'm shy can't you see

A türelem rózsája

Egy halom száraz föld. Kiöntve a kert közepére, mintha ott lenne a helye… Mindenki látja, hisz direkt úgy lett kiszórva. „Lássátok! Száraz föld.” Mindenki kerüli, mert elcsúfítja a környezetet. Pedig a kert gyönyörű. A benne élő állatok és növények egészségesek, szépek, de mi hasznuk… Senki nem nézi meg őket. Ki volt az, és mi célból ontott egy halom száraz földet a gyönyörű kert közepébe? Így lehet bármily szép is… mégis magányos. De nem csak, hogy magányos… hiszen egyetlen célja van az életben mindnek. Gyönyörködtetni az embert. De már ez a cél is elhervadt, már nincs miért szépnek lenni, már nem kell a húsos szirom, sem a puha tollak. Hanem az a száraz föld… elront mindent!

Álom szállt le az éjjeli égből, s egy fiú állt meg a hant előtt. Szerette a kertet, benne minden csodájával. Nehéz volt látnia, milyen elhagyatott lett. De szerette a földet is. A magányos földet, ami nem volt ott minden kertben. Képtelen lett volna elhurcolni, ki az út mellé, hogy többé ne rondítson. Ezért inkább leguggolt. Rátette a kezét és szemét lehunyva dúdolt magában egy titkos szózatot. Megkötötte háláját a magánnyal, majd egy pillanat alatt fényes csillogással a földbe zuhant.

Egy halom föld. Kiöntve a kert közepére, mintha ott lenne a helye… Mindenki látja, hiszen direkt úgy lett kiszórva. Azonban ez a föld gyönyörű. Nedves és tápanyagban gazdag, tökéletes talaj. Ki tudja hogyan, de egy hajtás bújt ki a földből. Fejét a nap felé billentve növekedni kezdett. Először apró volt, vékonyka szárral, bizonytalan tartással, de ahogy az idő telt, megerősödött. Vörös szirmai messziről hívogatták az embert, hogy csodájára járjanak. Erős, kebles levelei, védő tövisei színben gazdagok. Immár a kert sem volt olyan elhagyatott, mint régen. Játak az emberek, megérintették őket, beszéltek hozzájuk, de mégis… Ha éjjelente felkelt a Hold, a kertnek csak egy csodálója maradt. A fiú, ki összekötötte fényét a magánnyal, hogy végül letelepedjen egy helyen… ahol ő nagyon szeretett lenni.

Mit jelent a türelem rózsája?
Miért kéne türelmesnek lennem?
Hogy tudhatnék meg bármit is?
Hol van a rózsám?

Általános tudnivalók; Rólam - Pillanatnyi örömök

Informaciónes generales sobre; Mi - Alegrías del momento

1. Csodálattal tölt el az a tudat, hogy most nem jut eszembe semmi érdemleges, mégis írok. Mert úgy érzem, hogy boldog vagyok, kiegyensúlyozott, és végre megtaláltam azt az életvitelt, amit lehetőségeimhez mérten legfantasztikusabb módon tudjak élni.
1. Estoy feliz, porque no me acuerdo de nada aunque escriba. Ahora mi vida es equilibrada, estoy bienandante y por fin ya conozco la manera de vivir lo que puedo seguir sin dificultad.


2. Tele vagyok energiával, és ezt képes vagyok zenén, táncon, íráson keresztül leadni. Képes vagyok jó gondolatokat vonzani, jó emberekkel megismerkedni, és fontos kapcsolatokat kialakítani. Szeretek beszélgetni, mindig is szerettem, mégis, most beszélgetek a legtöbbet.
2. Estoy llena de energía, y pouedo darla en la música, en baile y en cuentos. Puedo atraer ideas buenas, conocer a buenas personas y crear contactos muy importantes. A mí me gusta charlar, me gustaba noche y día, pero a pesar de todo solo hoy en día hablo tanto que necesito.

Luna

La luna es blanca
y su sangre es roja,
pero cuando está perdido
se cambia.

La luna está roja
y no tiene luz,
y su sangre se despinta
lentamente.

Las estrellas están llorandola
y todos dan sus luces a la Luna:
Las estrellas están llorandola
y todos dan sus luces a la Muerta.

Látványos szívdobbanások

Látom, ahogy dobog a szívem. Látom, mert mikor Mira a mellkasomon alszik, minden egyes szívverésemre apró mozdulatot tesz.
Biztosan nem ő mocorog... az én szívem dobog.
Látom, ahogy dobog a szívem. Látom, mert mikor a kádban fekszem mozdulatlan, apró fodrocskák jelzik szívem kalapálását.
Biztosan nem a víz mozog... az én szívem dobog.
Látom, ahogy dobog a szívem. Látom, mert mikor lenge hálóingem finoman lebeg mellszél alatt, szívem játékára mozdul csak meg.
Biztos nem a szellő fújja... az én szívem dobog.
Látom, ahogy dobog a szívem, és most már érzem...
Lüktet a fej, a láb, a kéz, ahogy néz...
Tudom, hogy körülöttem nem a világ forog... Hanem az én szívem dobog!

Into the unknown

Heading for another life

In a new world far away

Why not me, oh Lord

Why did Vandroiy have to die, why

Dreamers come and go

But a dream's forever

Freedom for all minds

Let us go together

Neverending ways

Got to roam forever

Always carry on

Walking down a misty road into the unknown

Heavy winds may blow into our faces

You can't kill the dream in killing the dreamer

Can't tear it down

Always carry on

Dreamers come and go

But a dream's forever

Freedom for all minds

Let us go together

Neverending ways

Got to roam forever

Always carry on

I've seen dreamers come and go

Átokpecsét

Múló sötétség lappang szemim között
Fázó látomás egy állomással szemben,
Tekeredik és pontokban jelenve kötött,
hogy kinek s mikor hogyan lebben

Lebben egy képmás nem más mint én
Ki csak egy múló halovány mosoly vagyok?
Eltűnök mint foszfor vagy a büdös kén
Pokol bugyros rejtekén.

Jelentéktelen fehér bőr,
Soha semmit nem mutat
Csak fed egy belső másik ént
És elvág egy tökéletes utat.

Szétrepedt tudat a vágy felett egy kis felhő
Oda bújtatom múló perceim minden kincsét
Hogy ha egyszer az, mit félek eljő,
Utoljára megérezzem annak édes ízét

.

Kockára teszem mindenem egy halott reményért,
Felakasztom a Megváltót a bitófára,
Ugyan, mi fakítja így el bágyadt fényét?
S vért köhög a nyitott szájra.

Igen, minden, mi pusztul egyszer megszületett
igazságtalan az élet keze
Hol van hát az elmúlás mit teremtetett,
Mi célja az istennek még mindig vele?

Tűröm csendben a szócsorgást és idegpattanást
Egy törött tükör azonban utamban áll
Takarodj te szótlan képmás
Így minden gondolatom rímbe száll!

Le akarom tenni a pennát de sarkall az írás,
Késztet valami hogy papírra vessem? De mit?
Esztelen jánynak nem áll a hívás,
Csak ha tényleg mondani akarna valamit.

Átlátszó vérem mint a tinta, mégis fog és mégsem folyik
Rászárad a lapra aztán egyszer úgy dönt, eltávozik.

Kétszáz képmás, egyik sem az igazi énem,
Nincs meg bennük a saját vérem, csak tudnám; miért nem?

Áthúzott sorok,
kétszer leírt fogalmak,
Mi céllal születtetek,
Miért írattattatok magamnak?

Én ragyogok szíved ébenfekete égboltján

Te adtál nekem egy csillagfényes éjszakát.

De nem csak ennyit adtál.

Megajándékoztál egy életre szóló emlékkel.

És még ennél is többel.

Szívem folyton szerelmes,

szemem éjjelenként csillagfényben ragyog,

mikor a puszta falat bámulom.

És nem csalódok, ha megszakad a szív,

mert szívem szerelmes.

Oly messze vagy, s az érzelmek már megtöltötték utam hozzád,

és bennem egy zsineg már pattanásig feszül.

S ez a feszültség feszületté vált,

már fesztelen lelkem nem bír nélküled,

és így, de most mégis úgy lennék hozzád sokkal közelebb!

A szavak mondattá alakulnak, mégis minden mondat csak egy szó,

és ha tudnád, hány mondattal áldottam meg a te jóságod és szereteted,

szavak milliói árasztanák el lényed, 

ami akkor is csak egy ártatlan és mégis halálos,

fájó, de nélkülözhetetlen aprócseprő, hatalmas és vágytól duzzadó szó!

Te megajándékoztál a tiszta szerelemmel,

mely akár a fehér galamb, reám szállt és befészkelte magát szívembe. 

Mintha száz év telt volna el,

mégsem múlt el semmi, nem kopott, mit belém ültettél.

A Múlt, ahogy azt már tisztán látom,

olyan, mint az űr; üres, hatalmas,

de te vagy benne minden bolygó, és minden csillag én vagyok.

Én ragyogok szíved ébenfekete égboltján.

Pokoli Elizabeth

A nevem Elisabeth.

Pontosan egy napja haltam meg.
Az életem, mint minden másik 16 éves lánynak, átlagosnak mondható volt. Leszámítva persze, hogy nem jutott ki nekem az élet másik nyolctizede. Gyereket akartam, szerettem volna kitapasztalni a gyereknevelés fortélyait, jó anyaként élni egy szerető férj oldalán. Nem kívántam semmi extrát. Lett volna egy jól kereső állásom, egy kertesházam, családom. Dolgoztam volna, kertészkedni akartam, festegetni, ruhát varrni, és öreg hölgyként, egy szép életet hagyva a hátam mögött meghalni.
Szeretek tervezgetni. Még mindig. Pedig már teljesen mindegy. Itt nem ugyanúgy mennek a dolgok, mint az életben.

De hogy is kerültem én ide?

Van egy másik dolog is, ami talán mégsem nevezhető átlagosnak. Kislány korom óta látok. Nem, nem úgy, mint ti… Mindig megláttam előre a baleseteket. Először óvodában történt ilyesmi velem. Nagyon kevés dologra emlékszem óvodás koromról, de ez mégis tisztán megmaradt bennem. Emlékszem, ott ültem a homokozó szélén. Egy fiú elvette a homokozó szettemet, és ezért sírtam. Hirtelen furcsa dolgokat kezdtem látni magam előtt. Az egyik óvodás társam, Lizy leesett a csúszdáról, és üvölteni kezdett a fájdalomtól. Abban a pillanatban a hátam mögött meghallottam a sírást. Odafordultam, és láttam, hogy Lizy a lábát fogva ordít. A többi, hogy mentek is a felnőttek vele az orvoshoz, már annyira nem zaklatott fel, inkább az, ami velem történt. Megláttam a jövőt. Igaz, alig pár másodperccel előre láttam a jövőbe, mégis megrémített. Ilyet akkor még senkitől sem hallottam, hogy ez a növéssel járhat, vagy ilyesmi… Ezért elmeséltem anyukámnak, aki először kinevetett, és megnyugtatott, hogy csak dejavou-m lehetett. Azt hiszem, nem kell hogy mondjam, fogalmam sem volt róla, mi az a dejavou, de azt tudtam, hogy anya téved.

Onnantól kezdve folyton láttam előre baleseteket. Kis baleseteket, de pontosan meg tudtam mondani, hogy kivel, és mi fog történni. Egyre előrébb láttam a jövőben. Egy idő után a nap közbeni rémképekből rémálmok váltak. Álmomban szinte mindig szörnyű baleseteket láttam. El akartam fojtani ezt a képességet, mert kezdtem tőle… hát igen, kezdtem bekattanni. Idegeneket láttam meghalni. Azért ezt senki nem kívánná magának, ugye? Aztán abbamaradt.

Eltelt vagy két év, mire újra láttam. Bár ne jött volna vissza. Ugyanis azóta csak közeli ismerőseim, vagy családtagjaimmal megtörténő baleseteket láttam. Mikor először volt rémálmom a keresztanyámmal, fejvesztve rohantam hozzá, hogy lebeszéljem az aznapi autópályán való kocsikázásról. Nem értette, hogy mi a bajom, de mindenesetre otthon maradt.

Este felhívtak minket. Anya jött hozzám sírva. Közölte, hogy keresztanyám meghalt. A házában találtak rá holtan. Patkánymérget találtak a kávéjában. A méreg valószínűleg a saját keze által került az asztalra, ugyanis még nekem is mondta, hogy irtani kell, mert talált egyet a garázsban. Biztos akkor vette elő, amikor kávét főzött… de hogy került a kávéjába?
A hír minden esetre sokkolt, és szíven ütött.
Még egy eset… az édes húgom… Ezt nem hagyhattam annyiban. Ki kellett valamit találnom, hogy biztos ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy megtörténhessen, amit láttam. Tűz… vér… sikítás.
Csupa borzalom. Az idő? Nem láttam pontosan, hogy milyen messze van, de tudtam… egy héten belül érheti őt a baj. Kétségbe esetten gondolkoztam. Egész életemben… eddig egyszer sem hittek nekem… miért tennék most? És a múltkori? Szóltam keresztanyámnak… És ha nem az úton halt meg, hát otthon, pont akkor, amikorra én megjósoltam. És azért, mert szóltam neki. De lehet, hogy ez a kettő nem függ össze. Talán csak óriási nagy szerencsétlenség volt.
Nem tudtam, mitévő legyek. Épp ezért úgy gondoltam, bármi is történjék, vele maradok, hogy tudjak segíteni, amikor a tűz kiüt.
Eljött a nap. Egy szobában voltunk. Ő tanult, és duzzogott, amiért én ott lógtam a nyakán. Nem tehettem róla, mindenképp biztonságban akartam tudni őt. Úgy tűnt, hogy nincs semmi baj. De aztán… csak annyit hallottam, hogy nyitódik az ajtó mögöttem. Nagy ügy… hittem ezt, és csak akkor döbbentem le, amikor eszembe jutott, hogy tök egyedül vagyunk a házban. Ránéztem húgomra, és csak azt láttam, hogy elkerekedik a szeme, és sikítani akar. De a sikítást már nem hallottam, hátra fordulni sem tudtam… Valaki leütött hátulról.

Két hét telt el… és a gyász még mindig marcangolt. Húgomat megerőszakolták, megkínozták és elhurcolták. Engem is alaposan szétvertek, de az semmi ahhoz képest, ami a testvéremmel történt. Egy fontos dologra jöttem akkor rá… Ha én látok valakit meghalni… akkor az meg is fog, csak ha teszek ellene, akkor még borzasztóbb lesz a halála. Itt le is tudtam a dolgot… Soha többé nem foglalkoztam a látomásaimmal. Bár szünet nélkül ostromoltak az álmok, nem mertem tenni semmit, hogy még borzasztóbb dolgok történjenek a szeretteimmel.

Pár év múlva, kezdtem megnyugodni. A gyász borzasztó volt, és lett egy üres hely a szívemen, amit kitéptek onnan. De mégis kezdtem visszazökkenni a nagy betűs Életbe. Felfigyeltem másokra, lettek barátaim… megint. Nehéz időszak volt, de erősnek éreztem magam ahhoz, hogy képes legyek teljes életet élni. Fel voltam készülve a további szörnyűségekre is, de kutattam a jó, a szép után.

Szerelmes lettem. 15 éves voltam, és meg voltam győződve róla, hogy ez a legjobb dolog az életemben, ami eddig történt velem. A fiú, akibe beleszerettem, szinte rögtön viszonozta az érzelmeimet. Idősebb volt nálam 4 évvel. De nem bántam. Fura pár lehettünk. Mindig megjegyezték, hogy nem kéne még ilyen idős srácokkal kavarnom, de nem érdekelt, hogy mit gondolnak. Tudtam, hogy én nem kavarok vele. Én szerelmes vagyok. Ezzel tisztában volt Ő is. Jack.

Már egy éve jártunk. Észre sem vettem, és elrepült az idő a fejünk fölött. Hihetetlen gyorsan teltek a napok, a hetek, a hónapok… és boldog voltam. A látomásaim?
Egy idő után abbamaradtak. Egy furcsa álmom volt… De mindig ugyan az… Tűz.
Miden este arra ébredtem, hogy egy hatalmas tűztömeg közeledik felém. Robbanás. Hatalmas robbanás. De senkit nem láttam. Csak éreztem, hogy hozzám közelít.

Egyszer egy éjszaka zihálva keltem fel… Ugyan az az álom. Ugyan azt láttam. De már éreztem a forróságot is. A bűzt, amit magával hozott. Féltem. Nagyon féltem. Akkor döbbentem rá, hogy ez is egy látomás. Méghozzá az egyre közelebbi jövőben. Már éreztem, már tudtam. Hogy ez a robbanás be fog következni, és én leszek az egyik áldozata. Sokan meg fognak halni. Hallom a sikolyokat, amik elhagyják a szájukat, és a félelmet, ami körüljárja őket abban a pillanatban. Akkor, mikor testük egy másodperc töredék része alatt darabokra szakad és megsemmisül, porrá ég. Fájdalmat alig ha érezhetnek majd… az agyuk előbb megsül, mintsem hogy felfoghassák, pokol tüzében égnek el. A gyomrom összeszorult, és jeges víz vert le.
Két napig lázas voltam, minden vitamin bevétele ellenére is. Még sosem voltam ilyen hosszú ideig beteg. Akár mennyire is szégyellem magam még mindig… Az egész látomásból csak két embert tudtam sajnálni… Jack-et és magamat. Annyira abszurdnak láttam, hogy vége szakadjon az életünknek. Olyan csodás vele lenni. Vele akarom leélni az életem. Annyi mindent elterveztem már… és ő is! Mi ez a csapás?! Miért kellett így történnie? Már túl vagyok rajta, mégis fáj.

A látomások nem maradtak abba. Tudtam, már biztos voltam benne, hogy meghalok. Hogy meghalunk. Mégsem tettem semmit. Még is mit várhattam volna akkor? Ha elfutunk? Hogy valami kerítéseket szállító kamion feldől, és minket felnyársal a kovácsoltvasra? Tudtam, hogy nem futhatok el a végzet elől. Ez már annyi filmben benne volt… Filmben…? Bárcsak itt is pár hülye szalagról lett volna szó. Pár filmkockáról, amit felvesznek, aztán törölnek, vagy máshogy vesznek fel, vagy tudom is én… Csak ne így történjen meg! Csak ne haltam volna meg!

Az idő rohamosan fogyott… Visszaszámolt az óra, és én csak tétlenül néztem. Szünet volt éppen az iskolában. Minden percet Jack-kel akartam tölteni. Minden drága percet. Amikor csak tehettem, fogtam a kezét. Mélyen öleltem, mélyen a karjaiba süllyedtem, hagytam, hogy szeressen. éreztem az illatát, a nyakának puhaságát és szemének ragyogását. Bár csak ne láttam volna előre a jövőt… Akkor azt láttam volna helyette, hogy milyen szépen néz rám… De így? Így a könnyeimtől nem láttam semmit, csak zokogva öleltem át újra és újra. Amikor megkérdezte, hogy mi a bajom, nem mondhattam el neki… Csak közöltem vele, hogy szeretem. De úgy mondtam, hogy azt el is higgye, és hogy soha ne felejtse el, még akkor sem, mikor meghalt. Hogy mikor fent találkozunk, akkor emlékezzen rám, és ugyanúgy szeressen, mint itt lent a Földön. Én már nem féltem a haláltól úgy, mint rég. Már eldöntöttem, hogy vele leszek…

Aztán egy nap… Feküdtünk az ágyon. Átöleltem, úgy pihentettük a szemünket. Az az ölelés meleg volt és békés. Sohasem éreztem magam olyan nyugodtnak, mint akkor. Talán volt egy pillanat, amikor a szellemünk teljesen egyesült. Furcsa melegség járta át a testem. Megszorítottam a kezét, és ő is az enyémet. Tudtam, hogy ugyan azt érzi, mint én. Tudtam, hogy sohasem hagy el, SOHA! Rápillantottam, és a ragyogás a szemében… a szerelem a szemében… Átömlött belém, és boldogsággal töltött fel. Már tudtam… Bármi is történjék, vele maradok, és mi boldogok leszünk ezután is. Nem figyeltem máshova… csak a csillogás a szemében. Csak a csillogás… csak a csillogás… és a mögötte lévő ablak már aranyszínben ragyogott. A tűz is jön felénk. Csak egy másodperc… csak a csillogás…

Lélekragyogás

Fekete homoksivatag tárult a szemük elé, az égbolt bíbor színű volt felettük. A dűnék sötét, éles és hatalmas kristályokkal voltak teletűzdelve. Amint ott álltak, egyetlen dolog jutott eszükbe erről a tájról. A pusztulás maga... Virágzó közösség élt itt, sok ezer évvel ezelőtt. Akkor az Új Isten megharagudott rájuk, mert úgy látta, hogy túl gyorsan fejlődött a technikájuk, és félő volt, hogy újra a természet rovására lesznek itt az emberek. Ezért lesújtott rájuk; folyóikat futó homokká, erdőiket buckákká alakította, az embereket pedig ónix szobrokká változtatta.

Amaranta és Navarro most a kihalt tájon álltak és elborzadtak a csodás, fekete csontvázak látványától. Tudták, hogy miért jöttek ide, mégis legszívesebben elmenekültek volna. Sárkányaikat haza küldték, és gyalog vágtak neki a pusztaságnak. Egyikőjük figyelmét sem kerülhette el, hogy a kietlen táj folyamatosan mozogni látszott. Mintha az itt lakók sosem részesülhettek volna a lelki megüdvözülésben, s szellemük még most is itt raboskodnak átoksúlytotta testükben. Kárhozatra ítéltettek, mely még a pokolnál is rosszabb volt.  Az istenek sem merészkedtek le ide, mert féltek, hogy a varázslat olyan erős, hogy őket is rabul ejti. Ezért inkább a két embert küldték minden figyelmeztetés nélkül. Amarantáék elértek a hajdan meseszép város falaihoz, melyeket a fekete homok megóvott az idő múlásától. Beléptek a kapun és elővették fegyvereiket, annak ellenére, hogy semmilyen veszély nem leselkedett rájuk. A halál szele fújt arcukba és fullasztó porral töltötte meg tüdejüket. Köhögésük ellen egy-egy rongyot kötöttek szájuk elé, majd körbenéztek.

Motoszkálásra lettek figyelmesek a főtéren. Egy árny suhant el mellettük, majd vérfagyasztó kacajt hozott magával a szél. Ahogy megfordultak, egy alacsony, hajlott hátú alak állt velük szemben, sötét ruhába burkolózva. Arcát szakadt csuklyája tartotta homályban, testéből helyenként férgek másztak elő, majd húzódtak vissza. Kezében hosszú botot tartott, melynek végére egy kasza csorba pengéje volt erősítve.

- Te ki vagy? - kérdezte Amaranta

- A saját nevemet már elfelejtettem, de a tiedre még emlékszem. – kezdte a csuklyás rekedt hangon – Hát nem különös? Hogy pont itt találkozunk, ily hosszú idő után? – heges tenyerét összekulcsolva folytatta - Az Új Isten bízott meg azzal, hogy a holtak lelkét itt tartsam. Félistenné tett, hogy elláthassam a feladatom. Menj innen Amaranta, Elenodia őrzője! A mesterünk kedvence vagy, és ezért kifejezetten utállak. Engem ide küldött a semmi közepére, téged meg a tenyerében hordoz. – Ahogy vádlón felé mutatott, látszottak a szájából repülő nyálcseppek.

- Hallgass! - mondta Navarro - Azért jöttünk, hogy felszabadítsuk a lelkeket. Az Új Isten már rég halott, nem tudta megteremteni magának azt a világot, amit elképzelt. Így már a te helyed is kihűlt, nincs itt keresnivalód.

A kaszás a hallottak hatására tenyerét az ég felé emelte. A mozdulatot követve  karok nyúltak ki a földből, hogy elkapják a betolakodókat.  Amaranta pajzsot idézett maga köré, de a kezek átnyúltak a védelmén.

– Mi a fenét csinálsz? Szabad vagy, menj utadra, már nincs velünk elszámolni valód! – kiáltott a lány. Navarro a magasba ugrott, hogy magával húzza kedvesét a levegőbe, majd ott tartotta kettejüket. Mögöttük hatalmas, fekete hernyók másztak elő és a magasból próbálták elintézni őket.

- Az Új Isten megmentette az embereket, erre ti így háláljátok meg a tettét? - Amaranta tűznyilakat lőtt a férgekre, de hatástalan volt, mivel bőrük olyan vastag volt, mintha csak kőből lettek volna. Navarro a telekinézissel kiemelte őket a földből és messzire hajította. De amint eltávolított, egyet kettő lépett a helyébe.

Be kellett látniuk, hogy nem tudnak szemtől szembe harcolni az idegennel. Kénytelenek voltak menekülőre fogni a dolgot és futni kezdtek, ahogy csak a lábuk bírta. A dűnék hatalmas szájakká alakultak át, s a szél is egyre erősödött, ráadásul akármerre fordultak mindig szembe fújt velük. Amaranta hiába próbálta megakadályozni a szél mozgását, idelent még az is halottnak tűnt, amit csak a kaszás tudott irányítani. A fekete homokszemek éles, apró pengékké változtak és folyamatosan vagdalták a két hős bőrét. Amaranta védőburkot idézett arcuk elé, hogy legalább lássanak valamit, de így is nagyon kellett koncentrálnia, hogy a menekülésre is maradjon energiája. Addig futottak, míg az orkán alább nem hagyott. A homoktorkok is eltűntek s már a férgek sem üldözték őket tovább. Alig fújták ki magukat, jött a következő megpróbáltatás. A homokból hatalmas pókok másztak elő, melyeknek potrohából méregtüskés farok nőtt ki. A harcosok kirántották kardjaikat és elkezdték szabdalni a lényeket, de egyre többen tűntek fel körülöttük. Navarro odasúgott valamit Amarantának, majd a lány ordítva belerohant a megvadult óriáspókok sokaságába, és nagy nehezen átverekedte magát rajtuk. Átjutott a túloldalra és egyedül futott tovább. Hátra nézett. Látta, ahogy Navarrot elnyeli a fekete lények hada. Nem ordított fájdalmában, pedig iszonyú kínokat élt át. Tarsolyába nyúlt és elővette a könyvet, amely a varázslatok megtöréséről szólt. Ungum-Bungum adta neki, amikor elfogadták az istenek ezen küldetését.

- Mit kezdjek ezzel? – kérdezte Amaranta.

- Majd ha szükséged lesz rá, meglátod. Elmondom, mit kell tenned… - válaszolt Szárnyas Ungum-Bungum.

- Mit akarsz tőlem te szemétláda? - kérdezte a harcosnő. Körülnézett, de sehol nem látott senkit. Nem érkezett válasz sem. Föltekintett az égre, és súgott valamit. Ekkor egy fekete szempár jelent meg a bíbor horizonton, és a lányra nézett. A homok örvénnyé alakult s elnyelte őt. Melegség öntötte el. Már nem érdekelte a küldetés, ahogy a saját sorsára sem gondolt. A kaszás jelent meg előtte. A semmiből jött elő, mintha csak oda teleportált volna. Kaján mosolyával és kegyetlen, vörös szemekkel meredt rá. Amikor teljesen elsüllyedt a lány, ismét harsány nevetésben tört ki.

- Mindkettőt elpusztítottam. A mester végre elismeri a képességeimet és én leszek az új kedvence. Egy percig nem maradok itt tovább most, hogy ez a kettő végre meghalt.

- Súlyosan tévedsz - mondta Navarro. Csendben közeledett a kaszás felé. Fekete csuklyája arcába borult, de ahogy kicsit feljebb emelte tekintetét, a szürke homályban meglátszott halovány mosolya. - Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen legyőzünk. Nagyon meggyőző az illúziós képességed. Olyannyira, hogy sokáig még én sem láttam át rajta. – Lassan levette köpenyét, s teljes harci felszerelésben állt a fekete lénnyel szemben. Biccentett egyet, majd folytatta. - De aztán sikerült észrevennem. Az én szemeim is képesek ilyen világot teremteni a mások fejében, így ismerős volt az érzés, ami a menekülésemet végig kísérte. Míg te követtél, volt időm kitervelni valamit

-  Micsoda? Ez lehetetlen. Te meghaltál. Láttam!

- Azt láttad, amit én mutattam neked. Illúziós képességeidet használva ezt te is tudhatnád. – a kszás csak hebegett, és kezdte magát veszélyben érezni - Amarantát is én vittem ki a világodból. Ő most valószínűleg a lelkeket szabadítja fel, míg mi az elmédben tipródunk.

- Te szemét! – ordított a kaszás – Engem te nem tudsz átverni!

- Nos, a te rémképeid is elég jók, de most lásd, hogy mit tudok én. – Navarro szeme fekete lángba borult, s hagyta, hogy elszabaduljon a benne élő gonosz lélek…

Amaranta a földön ült és koncentrált, hogy a bűbájtörés sikeres legyen, de a mellette fekvő kaszás sikolyai néha megzavarták. Bele sem mert gondolni, hogy mit élhet át. Szánalmat érzett iránta. „Szerencsétlen bolond… a hűsége miatt lakol. Hiába pusztítottam el az Új Istent már réges-régen, tettei néhol még mindig káoszhoz vezetnek.” A fekete földből a mágia hatására kék fényfoszlányok alakjában szálltak föl a lelkek az égbe. Amaranta megkönnyebbülve mosolygott. Érezte a rabságban szenvedők háláját. Navarro végzett ellenfelével és a kataton állapotban lévő lényt sorsára hagyta a főtéren, majd csatlakozott kedveséhez, aki megrovó pillantást vetett rá.

- Miért nézel így? Mit tettem?

- Ez a lény is ugyanolyan rab volt itt, mint a többiek. – mutatott a kínokat átélt borzasztó teremtésre. -  Megérdemelné a szabadságot.

- Öljem meg?

- Dehogy! Csak szüntesd meg az illúziót, amibe zártad.

- Sajnos nem tudom megszüntetni, arra nem vagyok képes. – vont vállat Navarro.

- Te csak rombolni tudsz! – vetette oda neki Amaranta - Majd én megteszem.

Miután a lány elment, Navarro elgondolkodott azon, amit kedvese mondott. Valóban nem értett máshoz, csak a romboláshoz. Mi lesz vele, ha az utolsó szörny is elpusztul? Mihez kezd akkor? Nem tud majd nyugodtan élni, amíg meg nem hal. Már az is nagy változás volt számára, hogy talált valakit, aki elfogadja őt és nem fordul el tőle. Sosem hitte volna, hogy ismét a jók oldalán áll majd, és most mégis...

Amaranta eközben kézrátéttel szabadította meg a kaszást fájdalmától, de sajnos már nem tudta megmenteni. Túl sokat szenvedett. Azonban, mikor az ő lelke is kiszakadt a már rég elenyészett testéből, a lány hátrahőkölt. Ragyogó kék aura vette körbe a szellemet, amely egy fiatal lány képét mutatta. Mosolygott, és szemében minden köszönet Amarantára szállt. A lány nem értette, hogy lehet, hogy ez a tiszta lélek egy ilyen mocskos testben lakozzon. Választ kimondatlan kérdésére azonnal kapott.

- Rég elfeledett szellemként jártam e helyet, kiutam sosem találtam. Az idő múlásával bekebelezett a sötétség és a maga képére formázott engem. Fogoly lett a lelkem és lassan elfelejtettem mindent, ami voltam. Csak egy báb az Új Isten akarata alatt. Szenvedésemnek ti vetettetek véget, sajnálom, ha megnehezítettem a dolgotokat. – Ezzel befejezte, s ő is felszállt a többi lélekkel együtt. Csak egy gyűrű maradt utána, ami a földre esett. Amaranta sokatmondó pillantással nézett Navarrora, majd felvette a gyűrűt. Megmutatta a férfinak, aki azonnal felismerte a rajta díszelgő motívumot. Az igavák klánjának jelképe volt. Navarro összeszűkült szemmel vizsgálta az ékszert, és hirtelen hatalmas lökést érzett mellkasában […] A visszaúton már Cesquetschölyn repültek az istenek templomába, ahol Ungum-Bungum átadta az égiek üdvözletét, és köszönetét. Majd szóvirágokkal tarkítva a jutalmat is megkapták, amely egy hosszú gyöngyházfényű, apró szemű lánc volt. Az Egység lánca. Egy mágikus tárgy, amely arra volt hivatott, hogy két emberből egyet teremtsen egy rövid időre, amíg el nem múlik az általa teremtett bűbáj. Az így egyesült emberek tudata, képessége és kinézete egybe olvad, és egy új embert hoz létre.

- Minek ez nekünk? Így is elég jól harcolunk együtt. - mondta Navarro, s horkantott egyet.

- Lehet, de gondolj bele, mire lennétek képesek ezzel. - válaszolta a Hírnök - Lehet, hogy most még semmi haszna, de talán majd később lesz.

- Úgy érzem, az istenek félnek. - jelentette ki Amaranta – Ungum-Bungum, nem tudod, hogy mitől tarthatnak?

- Az isteneknek nincs mitől félniük. Az ő biztonságuk megkövetelt dolog ott a másik világban, illetéktelen nem juthat át oda. Azonban jogosan tartanak attól, hogy az emberek, akik hitükkel életben tartják őket, elvesztik minden reményüket egy nagyobb veszteség oltárán, s így ők is megszűnnek létezni. Ezért figyelmeztetnek most benneteket, hogy viharfelhők gyülekeznek Elenodia felett. Még messze járnak, de nem árt az óvatosság. Azt rebesgetik, hogy az Új Isten feltámad, és ismét lerombolja a világotokat. De ez csak szóbeszéd és már 3000 éve suttogják. Csak most többen, mint eddig, és ez akár aggasztó is lehet.

- Mi felkészültünk és az emberek is képesek összefogni, ha van közös ellenségük. Nincs mitől tartani. – szólt Navarro.

- A szálak mindenesetre kezdenek összefutni. Talán nem véletlenül tört el a kardod és szereztél másikat. Falkir sem ok nélkül tűnt fel a semmiből. Minden, ami eddig történt, az egy nagy kirakós kis darabja.

- Ugyan már, túl gyanakvó vagy.

- Igazad lehet, Amaranta. Szerintem most pihenjétek ki az itt átélteket, és gondoljátok át a történteket. Nem árt, ha mindenről tudomásotok van, de maradjatok háttérben, míg világosabban nem láttok, különben eltévedtek a sötétben.

Navarro elköszönt, majd lávasárkányán hazarepült. Amaranta Ungum-Bungummal utazott a szél segítségével. A nap már lenyugvóban volt a síkság felett, amely körülvette a templomot. Minden békésnek látszott. Aranysárgára festve pompázott  a táj, amin a lány szellőként siklott a völgy felé. Gondolatai kavarogtak a fejében, valami aggasztotta. „Navarro is hosszú életet él mellettem, részesül a bűbájból, ami körülvesz, de egyszer ő is meg fog halni. Igaz lenne, hogy nagy háború van készülőben? Ha ez egy végső összecsapás, akkor nekem már semmi dolgom itt. De nem halhatok meg. Hisz megjövendölték, hogy a szerelmem a karjaimban fog elhunyni, mielőtt én magam is meghalok. De azt is mondták, hogy ezt az embert saját kezűleg fogom megölni…”