Álmomban angyal voltam. Sok barátommal együtt. Nagyon jó érzés volt, hogy együtt repültünk az égen, szeltük át a felhőket. Magasra fel tudtunk szállni, egész kicsiben is láthattam a Földet. Hihetetlen boldogság volt ezt így érezni. Általában mikor álmodunk, fantasztikus érzések kerítenek birtokába, akár jó, akár rosszról legyen szó. Ez a boldogság nem tartott soká. Volt egy fekete angyal. Hatalmas volt, gonosz ábrázattal és megvető szemekkel. Neki fémből voltak a szárnyai. Minden egyes suhintásnál hangosan ropogtak a fémes tollak, vészjóslóan csikorogtak egymáson. Ez az angyal, a Fekete Angyal üldözött engem. Nem tudtam, hogy mi az ok, csak azt, hogy meg akar ölni. Menekülnöm kellett előle. A többi barátom mind elrepült, messze, hogy ne essen bajuk, így teljesen egyedül maradtam. Kétségbeesetten próbáltam menekülni, védeni magam, és elfogott a vérfagyasztó félelem. Nem akartam meghalni, dübörgött bennem a túlélési vágy, de reménytelen volt minden kísérletem. Nem tudtam megfosztani magam szárnyamtól, pedig hajlandó lettem volna még a repülést is feláldozni azért, hogy élhessek. Hajlandó lettem volna feladni angyal mivoltomat. De a szárnyam túl nagy volt, túl fehér, és túl fényes. Bárhová bújtam, megtalált a gonosz, és nem volt rest tovább üldözni. Bármennyire is fáj ezt bevallani... Bármennyire is nehéz elmondani. De nem tudtam letagadni azt, ami én vagyok valójában. És ez lett a végzetem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése