Muieon virág [májon]
Hét barátnak dombján ő
egy elfeledett kisvirág,
Bármikor, ha ember jő
nem mulasztja illatát.
Mítosz szállt át szájról szájra,
Híres volt a virág bája.
Ám az idő szavát nem állja,
Elfakult ím legendája.
Felragyog a nap, hát mesét mondok
eltékozlott e helyszín, szépek a dombok.
Ők voltak valaha a hét leghőbb barát,
Velük indítom hát, a Muieon dalát…
„Hét barátnak dombságán egy jóhiszemű leány élt,
Minden percben, míg csak tudott, tündelányokkal zenélt.
Áttáncoltak éjszakát míg napra fel nem kelt az ég,
Látomását mindenkinek hárfadalban szórta szét.”
Búsan szól a szép virág
Hangja meg-meg remeg
Szívét nyomja e bús világ,
S orcán máris könny csepeg.
„Soha semmit nem bántott, mindennek csak jót adott,
Cserébe a jóságáért, vízi bűbájt kaphatott.
Életét egy tónak adta, s körülvette dombjait,
s vízzel védte minden éjjel, félten őrzött álmait.
Csukott szemmel tündér lány volt, s szelte át az éjszakát!...
Bárcsak így lett volna… hogy meghallja a szív dalát.
Már nem volt se nem ember, sem nem tünde, boszorkánynak hitték őt,
A látomással megáldott, tündéreknek hencegőt…
Bús magányba zárkózva egy tölgyfa lobja lett a ház,
Hol kínjaiba merülve, verte őt a jeges láz.
Betegsége szívének már fakította csillagát,
Egyet érzett utoljára, a muieon édes illatát.”
Sír a virág,
nem talál már szavakat,
messze néz
és bámulja a tavakat.
„ Hosszú gyászban hervadt el a mind addig élt hét barát,
S messze fújta halál szele tündérünknek dallamát.
Süvített a levegő, szétszakított égboltot, felleget és balladát,
Nem hagyott már hátra semmit, csak a Muieon édes illatát…”
„Tündér vagy te, áldott lélek,
Mit tudnak az emberek?
Senki nem látott még úgy téged,
ahogy én, ó mily nagyon szenvedek…
Életemet te adtad, hogy virágozzak,
szebbé tegyem világod,
De mit tegyek most nélküled,
én, Muieon, a Te drága virágod?
Illatomat elhagyom,
más szépségnek átadom,
Színeimből kimúlok,
s elemészt a bánatom.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése