Ha van olyan nap, hogy vidáman kelek fel, akkor van olyan nap is, mikor szomorúan.
Ilyenkor elkezdek elemezgetni. Önmagam kritizálom, önmagam gúnyolom ki.
Szégyenlem magam magam előtt, szidom magamat magamnak. Mintha egy undok tükörrel beszélnék.
Szégyenlem ahogy kinézek, szégyenlek minden részletet, utálom azt, hogy megbántottam valakit, és utálom azt is, hogy kinevettem valakit.
Semmi jogom véleményt alkotni valakiről, míg én olyan vagyok, amilyen.
Magamon kellene változtatnom, magamat kéne elrejtenem a világ elől.
Nekem kéne papírzacskóval a fejemen járni, vagy egyáltalán megvonni magamtól a szabadságot.
Én vagyok az, aki mindenből csak elvesz, én vagyok az is, aki mindenbe beleront.
Engem kellene szidniuk az embereknek, és engem kellene megbüntetni minden bűnös gondolatomért.
De miért kell akkor kilépnem a házból, miért kell szembenéznem az emberekkel?
Legszívesebben eltűnnék, mint a kámfor. Nem úgy néznék ki, ahogy. Szép lennék, okos és céltudatos.
De akkor nem ismernének rám... rám, aki ilyen vagyok, akkor is, ha ellenkezem, akkor is, ha minden kötél szakad, akkor is ezekkel a szemekkel fogok nézni, akkor is ezzel a szájjal fogok beszélni, akkor is ezzel a szívvel fogok érezni. Egy-két műtét megoldana mindent, legalábbis ezt gondolja a sztárság krémje, de én nem tudnék megszólalni egy olyan arc mögül, amibe nem én születtem bele. És ha tényleg csúf vagyok, ha tényleg szerencsétlen, akkor mégis ki a fenét érdekel?! Hiszen bárhogy küzd is az álmom a valóságom ellen, van, aki értem küzd, nem pedig egy álomért. Van, aki még így is szeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése