Massza

Kétszáz vessző keletkezett egy írásban,
elképedek mit nem tennék meg érte,
ha csak fele annyit írhatnék mint te,
tudnád, mit meg nem adnék pár kellemes sorért
vagy egyáltalán megtudnám, hol élt
az a csillag mi elmédben meglapult és versre verset gépelt
röpke percek alatt? Míg az idő egyre csak halad,
szemed fénye vakítón ragyog és nem látod mit írsz,
csak teszed amit kell, hogy más majd megnézhesse,
milyen gondolatokat fedhet ez az elme,
kellene, hogy befogadjam a gondolatot,
bennem ennyi soha sem lesz, hiába mondogatod,
hogy engedd szabadjára a fantáziád,
kint van az, de hogy vessem papírra?
Kezem remegve emelem s lesem de csak azt írta;
nem elég jó a pennám, hogy ezt a lapot is megfogja,
tintája láthatatlan, az értelmet átfonja,
benne van minden, minden mit elme szülhet két perc alatt
csak nem látszik, hogy miként haladt,
értelme első ránézésre nem sok akad, de fakad
ki belőle a vágy, hogy elmondhassa, mit az, mire vársz,
minden gondolatom beleöltem egy üres papírba,
s mintha ez lenne neki a torna, radírral dörzsölöm fényes lapját,
míg nem megpillantom az alját;
bárcsak itt lennél - és hirtelen kihullik minden a kezemből
valahogy könny gyűlik, s kicsordul szememből.
Tiszta ésszel gondolkodnak egyesek de nem veszik észre,
ami ott van a szemük előtt, az orruk előtt, mint az erdő,
mit egy fától nem lát az ember, pedig járja ezer szellő,
nem is beszélhetek ennyi közhelyről, mind egy helyre bukkan majd ki,
hogy ezt a három szót, vajon mikor találhattam ki?