Damaszkusz és Szíria

    

    Hol volt, hol nem, talán nem is létezett, talán igen, de már senki nem emlékszik rá… Így, vagy úgy, de nagyon rég, élt egy magányos hős a Föld kerekén. Damaszkusz volt a neve. Egyedül járta a világot, egyetlen társával, Szíriával. Szíria egy lipóti kislány volt, aki akkor került Damaszkusz oldalára, mikor szüleit meggyilkolták egy véres, hosszan tartó háború alatt, s ő mentette ki az égő romok közül. Szíria hálával tartozott ennek az embernek. Fájó napok, hetek, hónapok vonultak el némán a kislány mellett, s csak némán követte megmentőjét. Damaszkusz különleges érzéseket táplált a kislány iránt. Sosem lehetett gyermeke, mégis úgy érezte, isten vele áldotta meg sajátja helyett. Bármily különös is volt kettőjük kapcsolata, mely átkarolt hónapokat, sőt, éveket, Szíria soha nem volt hajlandó egy percig sem kételkedni védelmezőjében. Éjjel-nappal járták a földutakat, bokros mezőket, kietlen legelőket, csodás erdőket és tágas ligeteket. Kéz a kézben pördültek át minden gondon és kalandon, de Damaszkusz tudta, hogy ha bármi történjék vele, már nem vigyázhat többé Szíriára. Mosolya egy pillanat alatt elfedte minden aggodalmát, hogy Szíria ne láthassa szíve fájdalmát. A kislány, ahogy elérte tizennégy éves korát, bevallotta Damaszkusznak, hogy szerelmes. Attól a pillanattól kezdve neki ajándékozta a szívét, mikor kiemelte gyönge testét a hamvasodó romok alól. Próbálta érvekkel meggyőzni a férfit, miért adná ő az életét egyetlen csókjáért, de Damaszkusz keményen ellenállt. Életében először dühöt érzett Szíria iránt, mert tudta, már olyas valamire vágyik, amit ő nem adhat meg neki. Az aprócska leány nem bírta elviselni a visszautasítást, ezért útnak indult. Útnak, de háttal szíve szerelmének. Damaszkusz lelke összeroppant. Eddig azt hitte, megmentette valakinek az életét, de rádöbbent, hogy igazából csak most vette el azt. Fájt neki az üresség, ami a mellkasában tátongott, miután a lány elment. Szíria vágyakozva tekintett hátra nap mint nap, de mindig csak az aranyló sugarakat látta a tengeren túlról. Minél messzebb jutott, annál inkább érezte a férfi hiányát. Megszakadt a szíve, mikor elért Maszkat városába. A népes utcák kietlenek voltak, a belakott épületek üresen tátongtak, a halastó kifosztott vize éhesen tátongott egy üres lyuk medrében.

Minden eltűnt, csak egy álom maradt még.
Damaszkusz szívét kérte, se megadá az ég… 

De oly messze tűnt már a szikrázó emlékek csillaga, hogy ő maga már hontalannak érezte magát. Ha Damaszkusz végleg eltűnt, akkor hát neki sincs semmi keresnivalója ezen a világon. Visszafojtott levegővel gondolt a férfira. Nehéznek érezte magát, ahogy a szívét is. Elmerült a gondolataiba, ahogy a kő merül el a tó vizében. Aztán… tompa ütéssel megérezte szíve fájdalmát, elhatalmasodott rajta az élni vágyás és erővel rugaszkodott el a talajtól. De a vízben már oly lomhán tudott csak mozogni. Túl mélyen bolyongott emlékeiben. Meghalt, mielőtt még vissza tudott volna térni. Ott lebegett az álom és a valóság között. Damaszkusz megragadta csuklóját, hogy kisegítse társát a partra. De már túl későn. Szíria törékeny teste ugyanúgy hajlott karjaiban, mint mikor először meglátta a tűztömeg közepén. Fehér bőre még kipirult, de aztán az is elhalványodott. Damaszkuszt keserves sírás fogta el. Zokogott, folytak a könnyei, de hiába, Szíriát már nem tudta visszahozni, akármennyire is akarta volna. Végül félájultan zuhant rá ajkára, hogy megadja a lánynak azt, amire egész életében vágyott. Azt, amivel elvette az életét. Hiába érezte, mennyire gyengéd érzelmek fűzték hozzá, azt nem érezhette már, hogy a lány mennyire szerette őt. Már nem látott, nem hallott, csak csendben eldőlt a parton, s eszméletlenül a tó vizébe fordult. Talán megmentette Szíria életét… talán nem. Talán Szíria mentette meg Damaszkusz életét. De hogy két szív úgy tudja egymást szeretni, hogy egymás nélkül már képtelenek legyenek élni, ezzel együtt mentették meg a valós érzés igazságát és a szerelmi történetek valósságát.