Minden, ami volt, az lesz

Minden, ami volt,
az te vagy most, valahol.
Minden, ami történt,
érted történt mindenkor.
Minden ami bántott,
azért volt, hogy jó legyél,
Minden ami nem volt,
azért volt, hogy úgy tegyél.
Minden, ami elmúlt,
sosem volt ott igazán,
Minden, ami új volt,
jött a lelked vigaszán.
Minden, ami mondott volt,
semmi sem volt többé már,
Minden, ami szívhez szólt,
sosem szólt a féltő száj.
Minden, ami körül vett,
árnyék képzet volt csupán,
Minden, amit eléd tett,
porszem volt egy vérkupán.
Minden, ami elfojtott,
ha volt egy titkos vallomást,
Minden, ami elfogott,
Félelmed volt, semmi más.
Minden, amin nevettél,
azért volt, mert van szived,
Minden, amit szeretnél,
nálam van, de nem hiszed...

Minden hiába

Valahogy nem értem,
hogy évekig miért reméltem,
hogy lehetek majd az az árva,
aki b*­**ik a Világra,
és nem lesz mindig bezárva.

Sajnos hiába vártam,
végül csak megláttam,
hogy nincs, ki tényleg értékel,
s így a bizalmam sem érték el…

Lassacskán a múltam lett a társam,
aki fontos, rég szívembe zártam.

Talán a tudást csak érte kell,
hogy lesz-e jövőm, érdekel…
De hogy miért nem hívok látnokot?
Mondhatnék vagy száz okot…

Életem egy papírlapon kérhetném,
de attól fogva minden percem
rettegésben élhetném.

Megtorpantam,
elfogott az értelemnek hiánya,
ezrét történt minden eddig,
Minden, minden hiába.

Könyörög a múlt

Nem sokat takar a valóságból

a perzselő homokba dugott fej,

Attól még ugyanott, ugyan akkor,

ugyanolyan marad az a hely…

A szék, amely kihűlt már,

nem tart fent több embert a hátán,

s az ablak is zárva…

Csak egy kis kosz hever a földön árván.

Egy pár szem, ami megmaradt rajta,

arca már a múlté, elkopott,

és nincs már keze, se lába,

öröklétre homályába kárhozott.

Összedőlt a mindenség s az álom vár,

kifacsart lelke tócsában hever.

Rabszolga módra egy-két-„há”-ra

Önmegbánó bólét kever.

Hasogat a múlt,

hasogat a fejfájás,

Porba tipor minden embert

a felvillanó elmúlás.

Ő nem nyitja ki többé az ajtót,

inkább kulcsra zárja a bilincset,

A kulcsot kihajítja az ablakon,

majd arról is letöri a kilincset.

Talán eltelt közben ezer év is,

még sem kell a kenyér, sem a bor,

Egyedül a szíve sajog,

csak az szeret mindenkor.

Kezdetek - Még mindig keresek

Megnéztem újra…

Számot vetettem éveimről.

Amit találtam, az a keresés, és hogy találtam-e?

Hisz még mindig keresek.

Minden nap keresem a helyem, és értelmetlen kérdésekre keresem a választ.

Lehet, hogy nincs is válasz, vagy talán nem jól teszem fel a kérdést?

Üresnek érzem magam, pedig tele vagyok vággyal és álmokkal.

Mégis üres vagyok, mint egy poros váza.

Tavaly azt gondoltam, egy ponton túl már nem lehet rosszabb.

De minél többet látok, minél többet hallok, annál inkább üresebbnek érzem magam.

El akarnék törni, de nem akarom, hogy ami aztán utánam marad,

csak por és doh legyen. 

Vizet akarok, virágot és gondozást.

De megnéztem újra…

Számot vetettem éveimről.

Amit találtam, az a keresés, és hogy találtam-e?

Még mindig keresek.

Ugyan az a nóta

Salvador Dalí

Minden nap ugyan az a nóta,

felébreszt akár egy riadóra.

Rájössz, hogy nincs 

kezedben semmi,

nincs időd sem,

nem tudsz lepihenni.

Tovább visz a széllel

minden egyes álmod,

de hova visz az élet,

mire kell még várnod?

Behúz a sötét,

szinte nem is látom,

mi hol, miért,

hova tűnt a párom?

Elemészt a bűntudat,

és eltemet a gondolat,

hogy egyik napról másikra

már nem viselem gondodat.

Közben zuhan ránk az óra,

felébreszt a riadóra.

Minden napra ugyan az,

ugyan az a nóta…

Bábel Szív

Talán itt a fény,

talán én is itt vagyok,

talán elfordultak

tőlem már a csillagok.

Talán eljön majd,

talán végre itt marad,

talán most is itt van,

titkon csak a táj halad.

Felismerni nem nehéz,

hogy sokszor kék az ég,

de hogy fogod fel józanésszel,

mennyit kell itt menni még?

Sodródni a messzeséggel,

szívem vágya, felhőm vár,

Annak van fönt égi csúcsán

számomra egy üres vár.

Oda gyűjtöm gondjaimat,

téglát formál belőle

Ismert titkom védangyala

megmentett már előle.

Csak egy rész, mi kimarad,

és rögtön dől az álom vár,

ezért tudom sebeimről;

Értük sírnom bizony kár…

Kellenek az életembe,

kell, hogy minden jó legyen,

kell, hogy néha megsérüljek,

s lelkem mélyére tegyem.

Kell a szem, mely megsirat,

kell egy kéz, mi eltemet,

kell a szív, mert elringat,

kell, hogy elaltasd a lelkemet.

Kopp

(Van Gogh)

Belebénul

minden bél,

gügyög

az agy; gyagya.

agynak bele van,

de hol a

belek agya?

Görcsösen

ráng és ránt

eltol,

de nem ér utol,

kiszakad a has

és kiesik a

buta bél,

hamarabb az

agy sem fagy,

már üt a dél,

addig te halott,

te fehér, holt

holló költő,

te halott vagy.

Koppan a kő,

nem egy

vese mese,

topog

a kába lába,

hull a hulla,

humuszba hullna,

de nincs kincs,

mit a gyagya agy

megterem,

így csak

mocsok

lesz a verem.

Szerveim széthulltak,

szemem még a helyén,

így nézem a véres sorsom;

röviden és henyén… 

Éjjeli bánat

Eljött az ég,

hát fogadom.

Tudta már rég,

hogy AKAROM.

Ha jön, hát jön a csillag,

milliók közt parányi,

DE egy vagyok

a Holdak közül,

ki nem akar mást találni.

Csak a fejem forog,

vagy forog minden?

Miért kell őt

Napnak hinnem?

Nem látszik az arca, oh, miért tenné?

Akkor bizony fényét körbe bőre venné,

nem lenne más, csak festett álom

kinek áldott melegségét

NEM TALÁLOM.

A NAGYVILÁGBAN kicsiny vagyok,

sok ember van fészken benne.

Sok madárnak sok a színe,

enyém mégis milyen lenne?

Csőröm már kopott,

kicsit tompa,

Szárnyam is már szegény,

nagyon lomha…

HOL vár fészek, melynek öble elfogad egy csillagot,

vagy ha Holdnak látnak, miért várják a holnapot?

Lesz még éjjel, néha én is szép vagyok,

de ha keringek az éjszakában,

jártabb utat járhatok.

Akkor vagy csak önmagad, míg sötét van,

és látom, van-e fényed valóban.

Bár míg járt utamat járom,

bennem békés magány ül,

de nem csak ez A PÁROM,

kell egy ember emlékül…

A halál angyala

Itt ülök, és meghalt már az idő;

porosnak érzem magam,

nincs hová mennem,

és egy hallhatatlan hang

most felkiáltott bennem.

Vérem felpezsdül,

pulzusom gyorsabb tán,

de mit tehetnék én,

egy emberélet hajnalán?

Ráncaimba takarózom,

hideg most az éjszaka;

Van, hol másként jár a Hold,

és mindegy, mikor mész haza?

Kötelességem kötele az,

mi oly szorosan leláncol.

Várom hát, 

míg őrangyalom betáncol.

Tőle kérek esélyt én,

hogy élhessem az életem,

de van-e bennem bátorság,

mely azt súgja, hogy kérhetem?

Ott, azon a kis résen

nem fér be, csak Ő,

hol a fény születik,

és nem bánthat az idő.

Öröklétnek angyala,

most felkarolt a székből,

és egyetlen egy éjszaka

eltűnt a mesémből… 

Halálom órája - José azt mondta...

Életem talán legfurcsább álmát éltem most át…

Egyszerre volt végtelenül békés és végtelenül félelmetes.

Álmomban életünk utolsó percei forogtak le a szemünk előtt. Éreztem, hogy már nincs erőm megmozdulni, nincs erőm gondolkozni, egyszerűen csak lehunytam a szemem, és egy iskolai táborban találtam magam. Sok korombeli gyerek gyűlt össze egy busz mellett, ahogy dideregve ültünk körbe egy fapados asztalt. Mellettünk tűz égett, hogy melegedhessünk kicsit a vastag hólepte vidéken. Egy szupermarket is volt a közelben, de semmi más. Az üvegfalakon keresztül láttuk, hogy hatalmas sor áll a kasszánál, nagyon sokan fognak még közénk érkezni. Ahogy körbenéztem az emberek arcán, főleg ismerősöket láttam; Mind békés és nyugodt volt. Egyik legkedvesebb barátnőm, Nóri is rám mosolygott, mikor észrevette, hogy fürkészem az arcát. Ott volt mellette húgom, Brigi és egy rég nem látott barát, Szentirmai Csaba is. Aztán ránéztem a kezemre, amivel a padra kapaszkodtam, és hirtelen elöntött a félelem;  Élni akarok. (Tisztán emlékszem erre a pár mondatra) Azt motyogtam magamban: Mi értelme az életnek, ha végül úgy is vége? – Erre mellettem egy ismerős fiú hang szólalt meg: Megtanultunk szeretni, minden gondot félre téve. – Nagyon meglepődtem, mikor rájöttem, hogy életem első nagy szerelme, Németh Ádám biztatóan rácsúsztatta kisujját az enyémre, ami még mindig ott pihent a padon. Torkomon akadt a szó, és a pulzusom az egekbe ugrott, de aztán, mikor rájöttem, hogy mit is mondott valójában, én is a végtelen megnyugvásba süllyedtem. Nagy levegővétellel az asztalhoz fordultam, ahol már ronthatatlan volt a jókedv.

Hamarosan beindult a busz, és kinyitotta az ajtaját. Egyszerre néztünk fel, majd szép sorban fölszálltunk rá. Az ajtóban José professzor állt, és írta a halállistát. Kedvesen mosolygott mindenkire, és amikor oda értem hozzá, megkérdeztem, hogy miért ő várt ránk a busszal? Azt felelte, hogy az életben mindig van egy ember, aki végül megvár minket, erre a feladatra őt jelölték ki. De hogy ne kérdezzem meg a többiektől, hogy ők kit látnak, mert ez az ember mindenkinek más személyt jelent, ő csupán egy lélek, aki ezer arcot visel. Én is felszálltam a buszra. Leültem Nóri mellé, és megfogtuk egymás kezét. Amikor elindult a busz, teljes csöndbe burkolózott a társaság, ám később megeredt az emberek nyelve. Még akartunk utoljára mesélni az életünkről, és a folytatást találgattuk. Nemsokára már csak ketten maradtunk meg a halottak közül. Nóri elengedte a kezemet, és jelentőségteljesen rám nézett. Azt mondta, hogy ahová most megy, végre békében élhet, és hogy tudom, ez mit jelent… Tényleg tudtam. Leültem az első ülésbe, és végig néztem, ahogy leszáll. Az volt az érdekes, hogy nem csak ő szállt le az ő személyében. Sok fekete árnyat hurcolt magával, mélabús alakokat, akik mint egy szekta résztvevői, lehajtott fejjel követték Nórit. Megkérdeztem az ajtóban ácsorgó José-t, hogy kik ezek az emberek? Mire komoran rám tekintett és így szólt: Mindenki életében vannak sötét titkok, amik a lelkek egy részét kiszakítja a saját testéből. Ahogy én is, úgy Nóri is hordozott magával örökké titokban tartott történteket, és ezt valahol, legbelül te is érezted. Így te is része lettél Nóri sötét emlékeinek, látod, ott vagy mögötte. – Odamutatott, és valóban, ott szálltam le Nórival a buszról, fekete ruhában, alig láthatóan, arcom halovány volt és szomorú. Nem éreztem magamban hiányt, ezért döbbentett meg annyira a saját magammal való találkozás. Az ajtó viszont bezárult, és haladtunk tovább.

Kanyargós utakon mentünk, hogy én is leszálljak. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az én „paradicsomom”, de még mindig a hideg télben buszoztunk. Megkérdeztem José-t, hogy mi vár rám? Erre azt felelte, hogy találkozhatok ismerősökkel odaát, és közben mégsem ők azok. Minden, amit megéltem, tovább él bennem, és minél többet gondoltam rá, annál élénkebben fog bennem tovább élni. Azt kérdeztem erre, hogy ezek szerint életünk során rendezkedünk be a halálunkra? Csak mosolygott egyet, és bólintott. Végül megállt a busz. Lassan lépkedtem a hóban, és egy kivilágított ház felé közeledtem. Beléptem, de nem volt ott senki. Mögöttem a busz ajtaja bezárult és tovább ment, de José ott jött a nyomomban mindig. Megkérdeztem, hogy Ő-e az angyalom, amire szintén csak egy mosolygós bólintás volt a válasz. Nagyon boldog lettem, mikor megláttam, hogy a saját étkezőnkben találtam magam. Megkérdeztem, hogy hol vannak a többiek, akiket magam mellé álmodtam életem során? José azt felelte, hogy eltelik egy kis idő, míg ténylegesen meghalok, és csak szép lassan fognak megjelenni körülöttem az emberek. De addig ő velem marad, hogy ne legyek egyedül, és hogy átsegítsen a halálomon. Leültem egy székre, ahonnan pont belátszott a nappaliból kilógó zongorám. Nem tudom miért, de arra gondoltam, hogy soha többé nem fog engem hallani senki sem zongorázni, nem akarom… Erre csak meghallottam magamban a muzsikát, amit hosszú évtizedeken keresztül játszottam, és elég volt csak rá gondolni, már mozdultak a billentyűk, és zenélésbe kezdtek. José-ra néztem, aki csak bólintott egyet, szokásához híven széles mosollyal az arcán. Örültem, hogy nem kellett egyedül lennem. Aztán hirtelen elszédültem. Gyorsabban vettem a levegőt, és meg akartam támaszkodni az asztalon, de lecsúsztam róla és az asztal alá estem. Minden homályos lett, és tompábban hallottam. Éreztem, ahogy José és Nóri felsegítettek, hogy ülő pózba kerüljek. José még utoljára elmondta, hogy Nóri volt az első, aki visszajött hozzám, és hogy ne aggódjak, most esek át az igazi halálon. Nemsokára végleg békében lehetek. Aztán már csak egy tulipánt láttam magam előtt. A kontúrjait. Képzeletemben volt nálam egy fekete filctoll, és lassan elkezdtem kiszínezni. Minél feketébb lett, annál kevesebbet tudtam a külvilágról. Egyszer emlékszem, kinyitottam a szememet, és az unokáim arcát láttam, ahogy az ágyam mellett állva beszélnek hozzám. Aggódó szemeik rám szegődtek, és éreztem, hogy megpróbálnak felültetni. Aztán behunytam a szemem. Megint kinyitottam, akkor José és Nóri nézett rám mosolyogva, és bíztattak, hogy már nincs sok hátra. Akadozva vettem a levegőt, hörgő hangokat adtam ki (álmomban tényleg így volt, mikor felkeltem) és a fekete tulipán végül teljesen be lett festve. Ekkor ébredtem fel.