Nem sokat takar a valóságból
a perzselő homokba dugott fej,
Attól még ugyanott, ugyan akkor,
ugyanolyan marad az a hely…
A szék, amely kihűlt már,
nem tart fent több embert a hátán,
s az ablak is zárva…
Csak egy kis kosz hever a földön árván.
Egy pár szem, ami megmaradt rajta,
arca már a múlté, elkopott,
és nincs már keze, se lába,
öröklétre homályába kárhozott.
Összedőlt a mindenség s az álom vár,
kifacsart lelke tócsában hever.
Rabszolga módra egy-két-„há”-ra
Önmegbánó bólét kever.
Hasogat a múlt,
hasogat a fejfájás,
Porba tipor minden embert
a felvillanó elmúlás.
Ő nem nyitja ki többé az ajtót,
inkább kulcsra zárja a bilincset,
A kulcsot kihajítja az ablakon,
majd arról is letöri a kilincset.
Talán eltelt közben ezer év is,
még sem kell a kenyér, sem a bor,
Egyedül a szíve sajog,
csak az szeret mindenkor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése