Életünk csak illúzió

Hol vagyok? Hová tart az élet,

s hol vár rám a végzet?

Földet talpam alatt nem lelek,

s számmal is csak

semmiséget ízlelek.

Tág pupillám feketelyuk,

melybe mélyen folyik foton tenger,

s mely nemsokára

megtelik a végtelennel.

Történelem lesz a jövő, apró szilánk;

jelen lesz a múltunk,

mely ott vár miránk.

S a tükör csak egy illúzió,

mi is csak egy egész vagyunk,

Mégis, egész képet

csak egységben alkothatunk.

Homályba így vész 

minden árva élet,

hisz egymagadba halsz,

ám együtt érünk véget.

Végre szemem csukva, s látom,

minden mit lát, csak álom.

Elmúlt minden képzelet a fénnyel,

mert képzeletben élünk

minden nappal, s éjjel.

Árnyékdal

Csak egy kísértet van, ki hozzám mindig hű marad;

Az árnyékom, mely ott van minden fény alatt.

Bárhová visz sorsom, bárhogy kell majd döntenem,

mindig ott lesz, és Ő kíséri életem.

Talán a holnap köde itt felejt majd, s Ő mellém ül,

és ad még reményt, élményt nekem emlékül.

Tovább hajt a szélben, ha szárnyam kissé elkopott,

de tűrve-tűrvén szolgál majd, mert életemre kárhozott.

Megkérdezném, miért pont én, és miért marad?

De szavak helyett üres térből minden hangja kiapad.

Némán áll és konok velem. Nem tudom, hogy mit akar,

s bár goromba, de séta közben minden fénynél betakar.

Jó érzés, hogy van, ki nem hagy soha egyedül,

s ha félek, árnyéktáncra hegedül.

Féltem Őt, oly kicsiny, s gyenge. Félek, egyszer elhagyom,

mert minden éjjel sötétségben, árnyék nélkül álmodom…

Mondd ki!

Leszállt az éj, már sötét van…

Nagy hír, még sem volt a lapokban.

Vannak dolgok, mik megtörténnek,

olyanok, mik elmúlnak, vagy érdekelnek,

beírod a naplódba, elmondod egy barátnak,

figyelnek, vagy bolondnak találnak,

az nem fontos, csak mondod, míg bírod,

vagy titkon egy füzetbe írod…

De hogy mit akarok én mondani?

Nem leszek már tárgy,

nem leszek egy ócska holmi,

nem dobhatsz el,

nem akarhatsz elpakolni.

Nem vagyok már játék baba,

porcelánból, léggel benne,

ki könnyes néha,

s titkon ember lenne.

Nem leszek többé senki sem,

egy lány, ki mindig nincstelen,

tájakból falom tájam,

fából lesz a házam,

átalszom a nappalokat,

lábbal járom az éjeket,

megvakítom magamat

és úgy kutatom a fényeket.

Majd ha egy csillag tényleg rám ragyog,

és úgy érzem, hogy jól vagyok,

azt mondom majd, kezdjük újra,

de most, hogy elment,

és egyedül kelt útra,

nem maradt más a háta mögött,

mint ami minden ember fölött…

Szabad az ég, szabadon zuhanok benne,

bárcsak valami jobb történet lenne,

de üresen cseng most ez a dal,

mert nem vittél magaddal.

Tudtad, hogy üresen cseng a dal,

még sem vittél magaddal.

Üresen cseng a dal,

miért nem vittél magaddal…?

Érzés

Felfal a világ. Megrág, aztán kiköp. 

Meghalnék egy versért...

Szótlanul keresem a szavakat,

betűket szórok az asztalra,

elrendezgetem őket, de 

kihagy ma a tudás…

Mérgemben összetörök valamit,

és száműzöm magam a partra,

egyedül, vagy mindennel,

csak el innen; futás!

Még süt a nap és látom az utat,

de később már ennyi se marad,

és tudom, hogy kínoz a tudat,

hogy egy lány a sötétbe szalad.

Én akartam, hogy így legyen,

tudjak valamiről írni,

még akkor is, ha emiatt kell

majd minden este sírni.

Lehet, hogy belém mar az élet,

egy bokor mögül támad rám,

és betuszkol az ölébe,

míg kézzel tartja szám.

Sikíts át az éjszakán, mindegy már,

mert úgy sem hallja senki sem,

s hogy életemért harcoljon itt bárki is,

azt évek óta nem hiszem.

Nyugalomban tombol az élet,

ezt a kínt sem éltem át még,

egy lélek nem volt itt az úton,

de mintha ott valakit látnék…

Víz

Mindig látom magamat,

még sem látok semmit…

csöndben várom az estet.

Testem hűsét érzed tán,

s még sem formál testet.

Én vagyok benned a magány,

egy cseppnyi örömöd,

mely csupán egy

szárnyaszegett rabmadár.

Tombol bennem az akarat,

hogy ledöntsek

vérben húzott falakat,

Széttörjem a házad,

de megremeg a lelkem,

s csendben sírom ki a szavakat.

„Gyűlöllek!”, „Utállak!”

„Tönkre tettél!”

Még sem bántalak te ember, 

ti átkos faj,

mert testemből tested,

testedből testem születik,

mit a föld majd eltakar…

"Sors"ügynökség

„Az élet tele van meglepetésekkel. Mindegy, melyik dobozt nyitod ki, mind ajándék…”

„ - Vallod-e, hogy ama ominózus éjjelen te is részt vettél?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy ama pótolhatatlan ereklyéhez önnön akaratodból értél hozzá?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy nem állt szándékodban ellenállni a kísértésnek, mely akkor bekebelezett?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy többször is megkísérelted a menekülést „Tőle”?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy mind ahányszor kudarcot vallottál, visszakövetelted „Őt”?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy kihasználtad „Őt”, hogy rátalálj a szerelemre?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy megérte elkövetni eme hatalmas bűnt ezért?
- Vallom.
- Vallod-e a megbánást?
- … Nem vallom.
- Vallod-e, hogy mikor „Hozzá” értél, kezedbe vetted a „Sorsod”?
- Vallom.
- Bűnösnek vallod-e magad?
- … Bűnösnek.
- Kívánsz-e bármit felhozni megmenekülésed érdekében?
- Azt hittem, csak egy rózsa…
- A „Sors” ezer arcot visel, tudhattad volna, de nem gondolkoztál.
- Nem gondolkoztam…
- Az ítéleted tehát, halál. Mi az utolsó kívánságod?
- Hagy legyen enyém a rózsa…

Bolyongva köztetek...

Elhajlott minden gondolat,

elfáradt minden álom.

Míg én a válaszod várom,

de porcikákra szedett az idő…

addig csak a kétkedést látom.

Hamvas arcom ráncba gyűlt,

mindent lefestett az érzés,

bőrömbe itta illatát,

szétterült és úgy illan

gyomromban, mint egy lepkehad;

Mi ez az érzés?

Holtnak hittem az időt,

melynek katonái sorban hulltak

alá fantáziám határain túl;

Itt nincsenek nappalok,

sem éjszakák, vagy delek,

egyedül a képzelet az úr.

Talpam éri a hideg követ,

és forr bennem a vágy,

míg derekam meghajlik

és hátamat nyomja az ágy.

De az ébredés oly keserű,

mindig félbeszakít, és eltaszít;

Mit képzelsz, ki vagy Te?

Nem élhetsz álomvilágban,

gondjaidnak még nincs vége.

Naivan, tudom, naivan látom a dolgokat,

de csak egy szív uralkodik bennem,

hová tegyem magamat, ki vagyok én?

Többnek, jobbnak kéne lennem…

de elvesztem itt, a Világ ismertebb féltekén…

Nincs én

Nincs én, de Te sem vagy,

senki sem valaki, csak valami,

egy hosszú kódsorozat,

láncra fűzött szerves börtön,

mely egyet tud csak vallani;

az életet.

Reményvesztett hiteket

taszít romba az alantas akarat,

mely ököllel ver kilincstelen kapukat,

nehéz vasként kíván a kulcslyukba

belemászni, egyenesen a kudarcba.

Nincs rés.

Nincs kilincs, nincs fedés.

Nem illik össze az akarat

és a biológiai értelembe vett én,

mert a vágyam szétveri a falakat,

s végül meghal a hitvesztettek mezején,

s még mindig ott az alantas akarat.

Az alantas, szívbe maró vágy,

mely csak abban a percben lágy,

mikor fogod a kezem,

azt a sejthalmazt, mely formát formál,

és nézed a szemem,

az ürességbe lelket fonnál,

és mégis maradok csak egy darab, üres lány,

egy lény, melyből kiszürkült már minden szivárvány. 

Búcsú az éjszakától

Leszállt az éj, és én csak nézem az eget,

csillagokat, s téged is, nézlek eleget.

Nem vagy itt, mégis kirajzolom,

kis fényes pontokból

a gondolatom.

Te vagy a csillagképem, s a megtört falak,

csak élek, hogy még titkon megtartsalak.

Nem voltál itt, én mégis megcsaltalak.

… nem tudtam, hát lásd. Megvártalak.

Csak bámulom az eget, ahol élsz,

magadhoz többé fel nem rántanál,

néma sötétségben egyre csak kérsz,

hogy hagyj, s végre menj tovább.

De szemem felszegődött és úgy maradt,

Te csillagos ég, ti megtört falak,

hol vágyak gyöngyei ringatóznak

a végtelennek tűnő percek alatt.