Mint első próbálkozásom

Álom söpör át e széles égen,

álom, mely miránk várt már nagyon régen.

Csendben suhog szerte-széjjel

Ember, ház közt furcsa fénnyel.

Meglebben a fehér fátyol, s messze vagyok

nagyon távol.

Eltakar egy sötét álom, kiutam már sosem várom,

itt már magam megtalálom.

Fordul a föld és feljő a nap, ember ilyet még sose látott,

Fű borít földet, kristályos az ég, hiába kergetett ilyen álmot,

nem tett semmit s részévé sose válhatott.

Hanem itt az erdő morajlik és él minden kő

mit talpad elhagy és mesét mond,

mindhez tartozik kín, rabság megmentő,

Mert itt a kaland mindent általfont.

Tüzes vadság lovasa a szerelmetes Haált folyó,

a minden népet békítő és barátokat átfogó.

Lépteimben kacagnak a fűszálak hogy hajlanak,
ők azok, kik mindig mindent hallanak:

Viszik a hírt széles e világon,
nedves talajt átszelnek s kihajtanak virágon!

Minden szirom mesét regél,

s minden virág békét remél.

Mert harc dúl mindig minden között,

légy te alul, vagy mások fölött,

Törj rá folyton a másik lényre,

Hogy rálelj végre az önző fényre!

Csattog a kard és bénul a szív,

ember, te itt most csak utamban állsz!

De halld, a sors dala már régóta hív,

Lépj előre, s harcolj; Mire vársz?!

Kezem görcsben, nem mozdul az ujjam,
tőröm dermedt, mozdulatlan.

Támad, én látom, de már túl késő...

Kivédenem az ütést nincs reményem,

Elalszom hát, s elenyészem.

Testem puha felhő, száll az égen,
Felnéz rám a jóság s értem,

hogy lehetne végre béke:

Hát csak álljatok, s nézzetek az égre.

Hatalmas az égbolt, még hatalmasabb e világ,

Mindenki meglelhetné a maga helyét.
Halljátok, most úgy élek mint e virág,

ki társáért, kitépte a szivét.

Vesznem kell hát, ezért hívtál ide?

Mi célból érkezhettem pont a csatatérre?

Háború dúl sötét itt minden szive

Forduljon vissza, ki útján erre térne.

Maradj otthon szerető családoddal

Ne hidd hogy máshol jobb lehet.

Mert míg téged azok megszidnak,

itt jószerével holtként végezheted.