Sötét idő köszöntött ránk. Ebben mindenki olyan biztos volt, mint abban, hogy halálát szörnyű kínok közt fogja meglelni a gonosz bűzös karmai szorításában. Csak a forró sivatagi szél égette arcunkat, hiába takartuk piszkos pongyolák mögé, szemünk pedig ha látott se értette volna, mi történik körülöttünk. Hatalmas homokbuckákon verekedtük át magunkat. Gyermekeink hamarabb dőltek ki soraink közül, mint ahogy azt bárki is „remélte” volna. Ki tudja, talán így jobb is nekik. Még ifjú lelkük felfogni sem bírt volna oly kínokat, mint amilyen háború szennyébe vezettük most népeinket. A pokol angyala vigyáz már rájuk, égő szemét rajtuk tartva és fekete szárnyával átölelve őket távozik messze ettől az undorító világtól, ami már csak minket marcangolhat szét. Minket, az utolsó túlélőket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése