Érzés

Felfal a világ. Megrág, aztán kiköp. 

Meghalnék egy versért...

Szótlanul keresem a szavakat,

betűket szórok az asztalra,

elrendezgetem őket, de 

kihagy ma a tudás…

Mérgemben összetörök valamit,

és száműzöm magam a partra,

egyedül, vagy mindennel,

csak el innen; futás!

Még süt a nap és látom az utat,

de később már ennyi se marad,

és tudom, hogy kínoz a tudat,

hogy egy lány a sötétbe szalad.

Én akartam, hogy így legyen,

tudjak valamiről írni,

még akkor is, ha emiatt kell

majd minden este sírni.

Lehet, hogy belém mar az élet,

egy bokor mögül támad rám,

és betuszkol az ölébe,

míg kézzel tartja szám.

Sikíts át az éjszakán, mindegy már,

mert úgy sem hallja senki sem,

s hogy életemért harcoljon itt bárki is,

azt évek óta nem hiszem.

Nyugalomban tombol az élet,

ezt a kínt sem éltem át még,

egy lélek nem volt itt az úton,

de mintha ott valakit látnék…

Víz

Mindig látom magamat,

még sem látok semmit…

csöndben várom az estet.

Testem hűsét érzed tán,

s még sem formál testet.

Én vagyok benned a magány,

egy cseppnyi örömöd,

mely csupán egy

szárnyaszegett rabmadár.

Tombol bennem az akarat,

hogy ledöntsek

vérben húzott falakat,

Széttörjem a házad,

de megremeg a lelkem,

s csendben sírom ki a szavakat.

„Gyűlöllek!”, „Utállak!”

„Tönkre tettél!”

Még sem bántalak te ember, 

ti átkos faj,

mert testemből tested,

testedből testem születik,

mit a föld majd eltakar…

"Sors"ügynökség

„Az élet tele van meglepetésekkel. Mindegy, melyik dobozt nyitod ki, mind ajándék…”

„ - Vallod-e, hogy ama ominózus éjjelen te is részt vettél?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy ama pótolhatatlan ereklyéhez önnön akaratodból értél hozzá?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy nem állt szándékodban ellenállni a kísértésnek, mely akkor bekebelezett?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy többször is megkísérelted a menekülést „Tőle”?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy mind ahányszor kudarcot vallottál, visszakövetelted „Őt”?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy kihasználtad „Őt”, hogy rátalálj a szerelemre?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy megérte elkövetni eme hatalmas bűnt ezért?
- Vallom.
- Vallod-e a megbánást?
- … Nem vallom.
- Vallod-e, hogy mikor „Hozzá” értél, kezedbe vetted a „Sorsod”?
- Vallom.
- Bűnösnek vallod-e magad?
- … Bűnösnek.
- Kívánsz-e bármit felhozni megmenekülésed érdekében?
- Azt hittem, csak egy rózsa…
- A „Sors” ezer arcot visel, tudhattad volna, de nem gondolkoztál.
- Nem gondolkoztam…
- Az ítéleted tehát, halál. Mi az utolsó kívánságod?
- Hagy legyen enyém a rózsa…

Bolyongva köztetek...

Elhajlott minden gondolat,

elfáradt minden álom.

Míg én a válaszod várom,

de porcikákra szedett az idő…

addig csak a kétkedést látom.

Hamvas arcom ráncba gyűlt,

mindent lefestett az érzés,

bőrömbe itta illatát,

szétterült és úgy illan

gyomromban, mint egy lepkehad;

Mi ez az érzés?

Holtnak hittem az időt,

melynek katonái sorban hulltak

alá fantáziám határain túl;

Itt nincsenek nappalok,

sem éjszakák, vagy delek,

egyedül a képzelet az úr.

Talpam éri a hideg követ,

és forr bennem a vágy,

míg derekam meghajlik

és hátamat nyomja az ágy.

De az ébredés oly keserű,

mindig félbeszakít, és eltaszít;

Mit képzelsz, ki vagy Te?

Nem élhetsz álomvilágban,

gondjaidnak még nincs vége.

Naivan, tudom, naivan látom a dolgokat,

de csak egy szív uralkodik bennem,

hová tegyem magamat, ki vagyok én?

Többnek, jobbnak kéne lennem…

de elvesztem itt, a Világ ismertebb féltekén…

Nincs én

Nincs én, de Te sem vagy,

senki sem valaki, csak valami,

egy hosszú kódsorozat,

láncra fűzött szerves börtön,

mely egyet tud csak vallani;

az életet.

Reményvesztett hiteket

taszít romba az alantas akarat,

mely ököllel ver kilincstelen kapukat,

nehéz vasként kíván a kulcslyukba

belemászni, egyenesen a kudarcba.

Nincs rés.

Nincs kilincs, nincs fedés.

Nem illik össze az akarat

és a biológiai értelembe vett én,

mert a vágyam szétveri a falakat,

s végül meghal a hitvesztettek mezején,

s még mindig ott az alantas akarat.

Az alantas, szívbe maró vágy,

mely csak abban a percben lágy,

mikor fogod a kezem,

azt a sejthalmazt, mely formát formál,

és nézed a szemem,

az ürességbe lelket fonnál,

és mégis maradok csak egy darab, üres lány,

egy lény, melyből kiszürkült már minden szivárvány. 

Búcsú az éjszakától

Leszállt az éj, és én csak nézem az eget,

csillagokat, s téged is, nézlek eleget.

Nem vagy itt, mégis kirajzolom,

kis fényes pontokból

a gondolatom.

Te vagy a csillagképem, s a megtört falak,

csak élek, hogy még titkon megtartsalak.

Nem voltál itt, én mégis megcsaltalak.

… nem tudtam, hát lásd. Megvártalak.

Csak bámulom az eget, ahol élsz,

magadhoz többé fel nem rántanál,

néma sötétségben egyre csak kérsz,

hogy hagyj, s végre menj tovább.

De szemem felszegődött és úgy maradt,

Te csillagos ég, ti megtört falak,

hol vágyak gyöngyei ringatóznak

a végtelennek tűnő percek alatt.

Ezerszer

Eltettem a pecsétet,
s mert szeretlek,
már nem nézlek.

Elegem lett belőled,
pennám fehér, elégek.

Ezerszer teszem,
s még ezerszer,
elengednélek,
de nem teszem,
mert szeretlek még ezerszer,
veled lennék még egyszer,
egy percet kérek, egyet.
De nem kérhetem elégszer,
mert szeretlek téged,
s még ezerszer.

Örvény

Beletenyereltél a világomba,
S akár egy atombomba,
elpusztított minden addig élőt.

Ezért nem értem én őt…

Egyszer itt vagy és pusztul a minden,
és szívem menekülni akar innen.
Aztán jössz, átkarolsz és csókokat adsz,
s mások mellett szó nélkül elhaladsz.

Akár egy kis fekete felhő
egy még nagyobb fehérben,
így vagyok én csupán,
elnyúlva az ő kezében.

Nem lehet véletlen…

Egyszer velem, egyszer ellenem,
el kellene végre döntenem.

Kés kell a szívembe, vagy tapéta rózsa?
Melyik sértené jobban, melyik szólna róla?

A kés valódi és átszúrta az életem,
de most mégis mit kéne féltenem?
Egyszer élek, veled vagy nem veled,
de semmi kép sem ellened.

S ha szívem rózsafával borítom?
Azzal egyre jobban csak szorítom.
Nem élne benne semmi,
s magam sem hagynám megpihenni.

Így járkál bennem körben a gondolat,
téged kereslek még,
vagy a veled járó gondokat?

Álom és ébredés

Bársony levegő járta hátam,

míg én az álmomra vártam,

bőrömön, mi beborít,

csak az emlékét láttam.

Harmatát egy cseppnek,

mit az éjjel hullajtott, s lám,

tava lett a ligetnek,

mit az álmok vetettek rám.

Testem volt a kert, az ország,

világ, melynek szíve itt dobog,

s megtelt színnel, vággyal,

történelme lett, mit gondolok.

Várt rá tűzharc, gond és reszketés,

sötétség egy hegy mögött,

de színben játszott minden jó,

mely jóság belém költözött.

 Tovaszállt a bátorság,

kizöldült a félelem,

de félelem, te bátor vagy,

mert minden harcba jössz velem.

Felsütött a nap is, lám,

egy nyílvessző is közeleg,

de messze van még nem látni,

hogy mit takar az üzenet.

Papírszagú hajnalban

most díszes sorok játszanak,

s borzas képpel felidéznek

régen elbújt vágyakat.

Tavak tükre őszintén

egy mélyebb szintre ránt,

hol ébredésem vérző arca

több száz évig várt.

Csapong bennem a gondolat,

hogy vérző szívvel hagyom itt

a gondolát, mely körbe vitt,

és puszta kézzel rombolom le

azt, mit testem, lelkem hitt.

Templomom egy nyári kép,

mely testemen lett felhő tán,

vagy én vagyok a gyümölcs maga,

képzeletem csillagán?

Örvénylik a világ körben,

ébren vagyok, vagy álmodom,

mindegy már, mert tovaszállok

minden egyes álmomon.