Nincs én

Nincs én, de Te sem vagy,

senki sem valaki, csak valami,

egy hosszú kódsorozat,

láncra fűzött szerves börtön,

mely egyet tud csak vallani;

az életet.

Reményvesztett hiteket

taszít romba az alantas akarat,

mely ököllel ver kilincstelen kapukat,

nehéz vasként kíván a kulcslyukba

belemászni, egyenesen a kudarcba.

Nincs rés.

Nincs kilincs, nincs fedés.

Nem illik össze az akarat

és a biológiai értelembe vett én,

mert a vágyam szétveri a falakat,

s végül meghal a hitvesztettek mezején,

s még mindig ott az alantas akarat.

Az alantas, szívbe maró vágy,

mely csak abban a percben lágy,

mikor fogod a kezem,

azt a sejthalmazt, mely formát formál,

és nézed a szemem,

az ürességbe lelket fonnál,

és mégis maradok csak egy darab, üres lány,

egy lény, melyből kiszürkült már minden szivárvány. 

Búcsú az éjszakától

Leszállt az éj, és én csak nézem az eget,

csillagokat, s téged is, nézlek eleget.

Nem vagy itt, mégis kirajzolom,

kis fényes pontokból

a gondolatom.

Te vagy a csillagképem, s a megtört falak,

csak élek, hogy még titkon megtartsalak.

Nem voltál itt, én mégis megcsaltalak.

… nem tudtam, hát lásd. Megvártalak.

Csak bámulom az eget, ahol élsz,

magadhoz többé fel nem rántanál,

néma sötétségben egyre csak kérsz,

hogy hagyj, s végre menj tovább.

De szemem felszegődött és úgy maradt,

Te csillagos ég, ti megtört falak,

hol vágyak gyöngyei ringatóznak

a végtelennek tűnő percek alatt.

Ezerszer

Eltettem a pecsétet,
s mert szeretlek,
már nem nézlek.

Elegem lett belőled,
pennám fehér, elégek.

Ezerszer teszem,
s még ezerszer,
elengednélek,
de nem teszem,
mert szeretlek még ezerszer,
veled lennék még egyszer,
egy percet kérek, egyet.
De nem kérhetem elégszer,
mert szeretlek téged,
s még ezerszer.

Örvény

Beletenyereltél a világomba,
S akár egy atombomba,
elpusztított minden addig élőt.

Ezért nem értem én őt…

Egyszer itt vagy és pusztul a minden,
és szívem menekülni akar innen.
Aztán jössz, átkarolsz és csókokat adsz,
s mások mellett szó nélkül elhaladsz.

Akár egy kis fekete felhő
egy még nagyobb fehérben,
így vagyok én csupán,
elnyúlva az ő kezében.

Nem lehet véletlen…

Egyszer velem, egyszer ellenem,
el kellene végre döntenem.

Kés kell a szívembe, vagy tapéta rózsa?
Melyik sértené jobban, melyik szólna róla?

A kés valódi és átszúrta az életem,
de most mégis mit kéne féltenem?
Egyszer élek, veled vagy nem veled,
de semmi kép sem ellened.

S ha szívem rózsafával borítom?
Azzal egyre jobban csak szorítom.
Nem élne benne semmi,
s magam sem hagynám megpihenni.

Így járkál bennem körben a gondolat,
téged kereslek még,
vagy a veled járó gondokat?

Álom és ébredés

Bársony levegő járta hátam,

míg én az álmomra vártam,

bőrömön, mi beborít,

csak az emlékét láttam.

Harmatát egy cseppnek,

mit az éjjel hullajtott, s lám,

tava lett a ligetnek,

mit az álmok vetettek rám.

Testem volt a kert, az ország,

világ, melynek szíve itt dobog,

s megtelt színnel, vággyal,

történelme lett, mit gondolok.

Várt rá tűzharc, gond és reszketés,

sötétség egy hegy mögött,

de színben játszott minden jó,

mely jóság belém költözött.

 Tovaszállt a bátorság,

kizöldült a félelem,

de félelem, te bátor vagy,

mert minden harcba jössz velem.

Felsütött a nap is, lám,

egy nyílvessző is közeleg,

de messze van még nem látni,

hogy mit takar az üzenet.

Papírszagú hajnalban

most díszes sorok játszanak,

s borzas képpel felidéznek

régen elbújt vágyakat.

Tavak tükre őszintén

egy mélyebb szintre ránt,

hol ébredésem vérző arca

több száz évig várt.

Csapong bennem a gondolat,

hogy vérző szívvel hagyom itt

a gondolát, mely körbe vitt,

és puszta kézzel rombolom le

azt, mit testem, lelkem hitt.

Templomom egy nyári kép,

mely testemen lett felhő tán,

vagy én vagyok a gyümölcs maga,

képzeletem csillagán?

Örvénylik a világ körben,

ébren vagyok, vagy álmodom,

mindegy már, mert tovaszállok

minden egyes álmomon.

Elvágyódva II.

Úgy érzem, kitágult az univerzum, én pedig egyre kisebb vagyok benne.
Egyre kevesebb szerepem van, ha egyáltalán van szerepem.
Mi célja az életnek, mi célja van egy emberi életnek?
Egymásnak dolgozunk, egymást zsigereljük ki és egymást bántjuk.
Miért alakult ki ez a rendszer?
Szeretnék csak úgy élni, megteremteni a körülményeimet, elhessegetni minden rossz gondolatot.
Szeretnék egy világot, ahol mindenki szabad, de senki nem bánt.
Szeretnék minden éjjel csillagos ég alatt aludni, és a szél cirógatását érezni.
Szeretnék úgy létezni, ahogy én azt valójában elvárnám magamtól.
Szeretnék úszni egyet a képzelet tengerében, és nem a fizika törvényeinek tisztelegni.
Szeretnék édes ízt érezni a számban, mikor a barackba harapok, nem pedig vizet.
Szeretnék egy jobb világot, ahol mindenki megtalálhatná magát.

De az ember gonosz. Önző, és gyilkos.
Talán a legrosszabb lény a világon.
Saját fajtám szorít vissza a sárba.
Miért?

Tétlen

Most más gondolatot festett
rám a szellem,
mely itt ül velem egy feslett
rongyban s a kellem,
mely bekebelez vele,
az szinte elviselhetetlen.

Elfásult látása beleájult egy világos
szilánk halomba,
minek struktúrája sajnos hiányos
szerként jött a karomba;
A szaggatott Luminista,

mely kezében ott a lista.

Aztán már csak arról születik
hasztalan dilemma,
hogy melyik évben rügyezik
újra a cseresznye gemma,
mely elhamvadt egyszer,
mert gyilkolt a vegyszer…

Tilalmak erdeje

Tilalmak erdeje

Hallom őt.
Hallom minden gondolatát.
Érzem, hogy fáj neki.
Visszafojtja indulatát.

Hallom őt.
Tombol benne az akarat.
De ki nem mondja
a vádlakozó szavakat.

Hallom őt.
Szívem szakad meg belé,
hogy meghal,
és így tér majd a mennyek elé.

Lehajtott fej,
porba tiport becsület.
Meghajlott térd,
vérig sebzett felület.
Lehámlott szív,
benne égett hevület.
Kifacsart lélek,
szóra tiltott terület.

Ne bánd meg a bűneidet,
mert elveszik a szenvedés,
miért szívcsatát vívtál.

Ne hagyd el a vágyaidat,
mert eltűnik a kétkedés,
hogy miért hívtál.

Ne tanulj meg gondolkozni,
mert minden elkopik,
mit addig írtál.

Ne próbálj meg elfogadni,
mert el fog tűnni minden,
miért eddig sírtál…

Elvágyódva

Mindig igyekszem azt az arcomat mutatni az embereknek, amelyikkel nem tudnak mit kezdeni.
A lényeg, hogy ha rám néznek, ne tudhassák meg, milyen is vagyok.
Ne tudják eldönteni, hogy kedves vagyok, vagy goromba. Ne tudják meg megállapítani, hogy milyen kedvem van.
Ha ez így van, nem fognak felesleges kérdéseket feltenni és nem fognak csak úgy unalomból odajönni hozzám.
Akkor őket csak is a kíváncsiság hajtja, vagy pedig a bolond szívük.
Így nyugodt maradhatok egész addig, míg nem találkozom valaki hasonlóval.
Ismerek valakit, aki ugyan olyan, mint én.
Ugyan azok a szálak mozgatják, ugyan úgy gondolkozik, és ugyan azok a dolgok történnek meg vele, mint ami velem is.
Más a külsőnk, más a szívünk, más az otthonunk, de ugyan olyan a lelkünk.
Néha szeretem, jobban mint bárki mást ezen az oszló világon, bármit meg adnék érte, hogy megérintsen a lelke, néha viszont gyűlölöm. Jobban, mint bárki mást ezen a virágzó bolygón...
Játszik velem a sors, mindenkivel csak játszik, és bábok vagyunk az ujjai köré tekerve.
De tudom jól, hogy engem semmi más nem mozgat, csak a szabad akarat.
Mi mégis bent ücsörgünk a lomha tettek börtönében ahelyett, hogy az önálló gondolkodás szabad sasszárnyán szállnánk keresztül kasul egy olyan hatalmas világban, amit eddig el sem mertünk képzelni.
Egyenlőre megelégszem az álmok viharvert szigetével, amit bevettem ősi csapataimmal, de nem tudom, meddig lesznek képesek fantáziám szüleményei egy ilyen kis helyre bepréselődve megélni.
Egyszer majd felszakadnak a korlátok és mindenkit elborít a félsz, s csak ezt kérdezgeti majd;
"Miért nem tettem meg még akkor?"

Egy szó mint száz – A dal, mely mindenről szól…

Mindenki elveszett ki önmagát keresi,
végül tompán hal meg, mert csak nem leli.
Az légy, kire büszke lennél, kire a Hold felnéz,
s a nap ágyaz sírt neked, nem pedig egy holt kéz.

Töltsd meg bátorsággal emlékeid poharát az életre,
hogy azzal mondhass köszöntőt gyermeked létére,
szőj fátylat a napnak sugarából, készíts belőle koszorút,
fond mélyen szerelmed hajába; hosszú még az út.

Találj kiutat a sötét valóságból, érintsd meg a gyémánt eget,
hozz boldogságot szeretteid életébe, szenvedtek már eleget.
Légy Te az, ki megbotránkoztat minden istent fent az égen,
Gúnyold a kötöttséget a széllel szállva kéz a kézben.

Vigyél madarat a felhők fölül, főnixet, mely végét siratja
a földnek, mely mocskos indigóját a tiszta szivacsba itatja,
tempera fekete szurkot kutyul kristályos tengeri vízből,
elpusztít árva reménycsillagokat minden emberi szívből.

Hullajts könnyet a száradó földekre, mik nem teremnek már,
szállj, szállj az égen, légy Te is főnix madár!
Tedd a kezed a szívedre, és úgy mondd,
nem vágysz békére…

Tudod, hogy a szíved mit diktál, sötét angyal, védj meg engem,
az életem neked, csak hogy megvárjalak, félre tettem.
Karolj fel a mennyeid kapujához, olvassz össze engem a léggel,
mely, ha beteljesül, nem bánom, de egyet jelent majd a véggel.

Érted a csillagokat is elhozom a földre, fénye itt vár,
itt fog ragyogni a karjaimban, csak kérlek, gyere már.
Szilánkrügyeket ültet belém a hasztalan idő mely elhalad,
és újra, mindig újra felszöknek az égbe a megtört falak.

Újra ugyan az a nóta,
felébreszt a riadóra,
hogy valami kell még,
valami benn ég,
egy láthatatlan emlék,
hogy most is
és mindig,
veled lennék…