A kövér nő rejtvénye

Húgom, anyukám és bátyám mellettem jöttek fel a kőlépcsőn. A Károlyi Mihály Spanyol-Magyar Tannyelvű Gimnáziumban már elkezdődött a tájékoztatás valami "roppant fontos" dologról, ezért csendben kellett beosonnunk a nagyterembe. Körbe üvegfalak vettek körül, és az éj sötétjében már minden csillag láthatóvá vált. Nem is kellett sok világítás a teremben, elég volt az is, amit a Hold és a csillagok adtak kölcsön a Földnek. Volt egy hatalmas kupola is ebben az ominózus helységben, ahonnan tökéletesen lehetett látni az eget. A fent leírtakból talán kiderülhetett számotokra, hogy nem vonta magára a figyelmem az igazgató beszéde. Nem is tudom, hogy miről lehetett szó, csak azt, hogy borzasztó hosszú monológ volt. Húgom és anyukám lementek, hogy vegyenek a büfében egy kis innivalót és ennivalót, én pedig szándékosan nem szóltam, hogy nálam annyi van, hogy magam se tudnám megenni. Nem tudom, hogy miért, ne kérdezd, de azt hiszem, hogy az iskola látogatás előtt közvetlen volt egy rövid vitánk a húgommal, és talán ez lehetett az oka. A lényeg, hogy mikor visszafele jöttek fel a lépcsőn, szemem átsiklott róluk egy távolabbi pontra, ahol a lánymosdót pillantottam meg. Vagy öltözőt, nem tudom pontosan... És ott egy BORZASZTÓAN nagyon durván hihetetlenül katasztrofálisan kövér nő öltözött éppen. Való igaz, hogy meztelen volt, de annyi háj volt rajta, hogy azt sem tudtam megállapítani, merre van az eleje és merre a vége? Aztán, amikor egy nagyot nyújtózott az ég felé, felfedeztem, hogy egy mini bikini van rajta. Valószínűleg úszni indult le, a medencébe. (szuper jó ez az iskola; csillagvizsgáló, medence, büfé, előadóterem... pf) Aztán még mindig a sokk hatása alatt végignéztem, ahogy mezítláb lerongyol a kőlépcsőn, minden egyes lépésével visszhangozva az aulában. Rajtam kívül senkinek nem volt szokatlan ez a jelenség, mert láthatóan csak én akadtam ki rajta... Ahogy leért, azt vettem észre, hogy őt még egy majdnem ugyanakkora nő követi. Elkerülhette a figyelmem, míg én "azt" bámultam. A bikinis, kövér hölgy komótosan lépkedett ki a bejáraton, majd az üvegfalon át látva, elsétált a medencékhez. A másik kövér nő egészen másként festett, mint az előző. Ici-pici magenta színű miniszoknyát viselt, és egy hasonlóan icike-picike, ugyanolyan színű topot. Haja hosszú volt és göndör, és egy nagy, fekete napszemüveg takarta el a fél arcát, de azt azért láttam, hogy vigyorog. Ahogy kiment ő is ugyanazon az ajtón, nem ment el odáig, mint az előző hölgy, hanem félúton hirtelen a magasba ugrott, és megtartva a távolságot a föld és saját teste között, repülni kezdett. Aztán egyre magasabbra szállt, míg végül már nem is láttam, hogy merre tart. Szám az tátva maradt (mondanom se kell) és hevesen elkezdtem böködni az anyukámat, aki közben megérkezett újra mellém és csendben figyelte az igazgató beszédét. Mikor frusztráltan rám nézett, hogy miért piszkálom, elkezdtem neki mondani, hogy mit láttam. És a legjobban az bosszantott, hogy egy olyan kövér nő, mint akit láttam, az tud repülni, én meg nem. És miért nem? Ez az én álmom, elvileg nekem is kellene tudnom repülni, ha akarok. (Ehhez tudni kell, hogy az esetek nagy százalékában tisztában vagyok azzal, hogy éppen álmodom, és legtöbbször irányítani is tudom azt.) Erre fogtam magam, és kirohantam az épületből, hátha még meglátom a repülő nőt. De nem, már nem volt látóhatáron belül. Ahogy körbenéztem a sötét parkolóban, hirtelen elkezdtek elolvadni a kocsik körülöttem. Amint ránéztem egyre, az elkezdett lefolyni, majd egy csatornában kötöttek ki mind. Nagyon megrémültem, és nem értettem, hogy mi történik. Vissza akartam menni az iskolába, de a kapu zárva volt, és láthatóan üres volt az egész épület. Vaksötétség és néma csend... Amikor rájöttem, hogy miért is indultam ki onnan, arra gondoltam, hogy akkor megkeresem azt a kövér nőt, és megkérdezem, hogy képes repülni. Borzasztó éhes voltam, és amikor a kocsink felé indultam, hogy kivegyem a csomagtartóból a táskámat, amiben az a sok kaja volt, a mi autónk is cseppfolyós állapotba került... Így étel nélkül indultam el arra, amerre a repkedő primadonnát láttam utoljára. Nagyon hideg lett, és az eső is elkezdett esni. Talán két napja sétáltam folyamatosan úgy, hogy nem kelt fel a nap, az eső nem hagyott alább, és egy lélekkel sem találkoztam össze az úton. Kihalt városon vágtam át, egy sötét, ázott birodalmon, ahol már kezdtem volna feladni a reményt, hogy bármikor is megtalálom azt a nőt, vagy egyáltalán haza jutok élve... De akkor megpillantottam egy boltot. A sok, hatalmas és üresen kongó sötét emeletes ház között helyet szorított magának egy picike bolt. Fény szűrődött ki onnan, én pedig hamar rátettem ronggyá ázott ujjaimat a kilincsre, hogy mihamarabb bemehessek. De zárva volt... Kopogtam az üvegajtón, de senki nem válaszolt, és nem is láttam bent mozgást. Egy darabig még álldogáltam ott, aztán meguntam, és továbbhaladtam, hátha találok még valamit nyitva. Alig mentem pár métert, mikor valaki hozzám vágott valamit... egy papucs... felvettem a földről, majd csodálkozva visszanéztem, ahonnan a bizonytalan tárgy érkezett. Egy nagyon nagyon kövér nő lógott ki félig a boltból, és vadul kalimpált felém. Gyorsan visszasiettem, mielőtt meggondolja magát, és berongyoltam a boltba. Mielőtt megnézhettem volna magamnak a furcsa alakot, visszaadtam neki a papucsát és megköszöntem, hogy beengedett. Akkor vettem csak észre, hogy ez a repülő nő volt. Kerek szemmel néztem rá, majd rögtön tudatára adtam, hogy felismerem őt. Vigyorgott rám, és megkérdezte, hogy miért kerestem? Erre én elkezdtem veszekedni vele, hogy hogy lehet az, hogy ő tud repülni, én meg nem, és miért kellett nekem annyit keresnem, mikor ez csak egy álom, és én mondom meg, hogy mikor, kit, és miért látok. Erre nagyon furcsa dolgokat kezdett el nekem mondani. Először is, lehordott, hogy ha ez az én álmom, akkor miért van ilyen elszomorodott idő, és miért nem hozok több embert a boltjába? Aztán azt mondta, hogy ő világ életében tudott repülni, és igazán nem tehet róla, hogy én meg nem. Végül pedig azt mondta:
- Ha ez tényleg a te álmod, és te mondod meg, hogy mikor, kit és miért látsz, akkor nagyon valószínű, hogy tudat alatt vágysz a kutatásra, és valami olyasmit keresel, amit még te sem tudsz, hogy mi lesz az.

Fájdalom

Zakatol az agy,

aludni nem hagy,

felver mindig egy rémes álom,

honnan utam nem találom.

Cilinderes férfi vicsorog rám

kéjes vigyorral az arcán

s közben hivogat

egy ballonkabát alatt.

Menekülnék, de késezrek

felém rendületlen repkednek,

szitát formálnak majd belőlem,

ha marad egyáltalán valami…

Mindenki csak ordibál és kalimpál

szívem egyre jobban kalapál

és azt kívánom, bár megállna

mindezt magam mögött hagyva.

De kinyitom a szemem s a világot

vérbe fagyva  találom,

Minden mit álmodtam igaz volt,

s most ért el a halálom.

Dallam

Szívem apró csillaga most előbújt a melegből

s útnak indult délre, hogy a billentyűket elérje.

Átbukdácsolt mólokon s dúrokon,

majd elfeküdt egy biztosnak tűnt dallamon.

Szikrát szórt az elfelejtett hangokba, majd

besorolta őket rangokba.

Egy, mi vezet, másik, ki követi,

de mind a szívemből szólt 

és nem hagyhatom eltűnni.

Les Preludes

Liszt Ferenc legszebb műve:)

Massza

Kétszáz vessző keletkezett egy írásban,
elképedek mit nem tennék meg érte,
ha csak fele annyit írhatnék mint te,
tudnád, mit meg nem adnék pár kellemes sorért
vagy egyáltalán megtudnám, hol élt
az a csillag mi elmédben meglapult és versre verset gépelt
röpke percek alatt? Míg az idő egyre csak halad,
szemed fénye vakítón ragyog és nem látod mit írsz,
csak teszed amit kell, hogy más majd megnézhesse,
milyen gondolatokat fedhet ez az elme,
kellene, hogy befogadjam a gondolatot,
bennem ennyi soha sem lesz, hiába mondogatod,
hogy engedd szabadjára a fantáziád,
kint van az, de hogy vessem papírra?
Kezem remegve emelem s lesem de csak azt írta;
nem elég jó a pennám, hogy ezt a lapot is megfogja,
tintája láthatatlan, az értelmet átfonja,
benne van minden, minden mit elme szülhet két perc alatt
csak nem látszik, hogy miként haladt,
értelme első ránézésre nem sok akad, de fakad
ki belőle a vágy, hogy elmondhassa, mit az, mire vársz,
minden gondolatom beleöltem egy üres papírba,
s mintha ez lenne neki a torna, radírral dörzsölöm fényes lapját,
míg nem megpillantom az alját;
bárcsak itt lennél - és hirtelen kihullik minden a kezemből
valahogy könny gyűlik, s kicsordul szememből.
Tiszta ésszel gondolkodnak egyesek de nem veszik észre,
ami ott van a szemük előtt, az orruk előtt, mint az erdő,
mit egy fától nem lát az ember, pedig járja ezer szellő,
nem is beszélhetek ennyi közhelyről, mind egy helyre bukkan majd ki,
hogy ezt a három szót, vajon mikor találhattam ki?

Kérlek

Fáradt vagyok, hát megfogod kezem,

s én követlek téged vakon.

Csak egy kell, hogy mindig legyél velem.

Ha másért kiálltok, behunyom szemem,

s ha újra látok, már teljesítettél,

De csak egy kell. Hogy mindig maradj velem.

Édesre vágyom, mert megkívánta a szívem,

Most csókoddal oltod szomjam.

Olyan jó... kérlek, maradj mindig velem.

Álmatlan az éjszakám, legyél velem,

Ha fázom, kérlek legyél velem,

Minden percem kincs, ha mosolyogsz rám,

Mindegyik, mikor simogat a szám,

Minden perc, mikor őszintén rám nevetsz,

Minden néma jel, mikor tudatod velem; szeretsz.

Minden kérésem egybevetem;

Kérlek... maradj így most is velem.

Békétlenség

Ha van olyan nap, hogy vidáman kelek fel, akkor van olyan nap is, mikor szomorúan.
Ilyenkor elkezdek elemezgetni. Önmagam kritizálom, önmagam gúnyolom ki.
Szégyenlem magam magam előtt, szidom magamat magamnak. Mintha egy undok tükörrel beszélnék.
Szégyenlem ahogy kinézek, szégyenlek minden részletet, utálom azt, hogy megbántottam valakit, és utálom azt is, hogy kinevettem valakit.
Semmi jogom véleményt alkotni valakiről, míg én olyan vagyok, amilyen.
Magamon kellene változtatnom, magamat kéne elrejtenem a világ elől.
Nekem kéne papírzacskóval a fejemen járni, vagy egyáltalán megvonni magamtól a szabadságot.
Én vagyok az, aki mindenből csak elvesz, én vagyok az is, aki mindenbe beleront.
Engem kellene szidniuk az embereknek, és engem kellene megbüntetni minden bűnös gondolatomért.
De miért kell akkor kilépnem a házból, miért kell szembenéznem az emberekkel?
Legszívesebben eltűnnék, mint a kámfor. Nem úgy néznék ki, ahogy. Szép lennék, okos és céltudatos.
De akkor nem ismernének rám... rám, aki ilyen vagyok, akkor is, ha ellenkezem, akkor is, ha minden kötél szakad, akkor is ezekkel a szemekkel fogok nézni, akkor is ezzel a szájjal fogok beszélni, akkor is ezzel a szívvel fogok érezni. Egy-két műtét megoldana mindent, legalábbis ezt gondolja a sztárság krémje, de én nem tudnék megszólalni egy olyan arc mögül, amibe nem én születtem bele. És ha tényleg csúf vagyok, ha tényleg szerencsétlen, akkor mégis ki a fenét érdekel?! Hiszen bárhogy küzd is az álmom a valóságom ellen, van, aki értem küzd, nem pedig egy álomért. Van, aki még így is szeret.