2011. március 25., péntek

Valamire gondolni kell...


Lehullott az első levél,
de nem lett kopár a fa.
Tovább hajladoz az időben.
Sági arany, trallala.

Erős törzse hajlandó,
de el nem mozdulna.
Hajlandó csak öregedni.
Sági arany, trallala.

Élni termett, nagyon rég,
s mi lehet feladata?
Elnyúlni a történelemben.
Sági arany, trallala.


Félem az időt, félem a múltat,
félek, elhullok ma.
Hős fa, becsülendő…

Sági arany, trallala.

Lehull az utolsó is lassan,
kopasz lett az öreg fa.
Hajladoz a szélben,
hajladoz az időben:
Mit szolgáltam életemmel?
Kit védtem meg éveimmel?
Még egy homokszem lepereg,
s kiszárad az öreg fa.
Sági arany… trallala!

2011. március 22., kedd

2011. március 21., hétfő

Emlékeim pohara


Emelem kupám erre a napra,
hogy emlékem, feledésbe merülj.
Nem számít immár semmi más,
csak többé közelembe ne kerülj.


Emelem poharam, borom benne.
Mint vér, mely maga módján egyedi,
kupám lötykölődni s megpihenni igen,
ám benne maradni örökre nem engedi.

Torz ábrázattal folyik nyelvemre a pír;

Poharad vagyok, s Te borom benne,
de mintha már testem üres lenne…


Nem bolondít a szeszélyes ital,
s részegségem lassan végleg kihal.
Józanul állok fel egy koszos sarokban,
s nem kívánok mást, csak élni a karodban.


Hadd legyek most én a Te véred,
ereidben a bor.
Hadd járjam be tested minden zugát,
hol a vér meghonol.

Hadd tépjem szét józanságod ázott kötelét,
most én akarok lenni benned minden kötelék.

Folyik a bor, végigzúg torkom barlangján;


Leszek kecses ital, mely, ha kell, elkísér.
Bánatodban hozzám fordulsz, s én ügyelek,
hogy ha segítségem kéred, én szó nélkül
feláldozzam testem, hogy boldoggá tegyelek.


Igen, én leszek a bor, mely csak addig él,
míg van, s mely később már mit sem ér.

De még akkor is lesz remény, hogy megtarts
egy bolond emlékedül, mely homályos folt csupán,
mint amilyen Te vagy most nekem szerelmem,
két csepp édes bor, ezen a kiszáradt kupán.


Még egy elkeseredett könnycsepp is születik,
de ez minden adományom emléked részére,
mert részegen esem össze tőled, a poros sarokban,
s meghalt rólad az utolsó homály is versem végére…

2011. március 10., csütörtök

Hamis gyöngyök

Kintebb nézek az ablakon,
nem kívánom látni üvegét,
de folyik előttem a szilárd anyag,
s szüntelenül felidézi a Nevét.

Már tudom, hogy nem igaz,
mégis igaz, mi volt,
Mert bár mindaz, mit éreztem,
megtörtént. De már holt.

Haldoklik egy csendes mezőn,
földben, mélyen eltemettem,
de néha felcsuklik egy buborék;
Irdatlanul szerettem.

Hamis gyöngyöt igaznak vélni
nem ostobaság, egyrészt nem az.
Mert csodásnak csodás, izgalmas ékszer,
fénylik ha ráesik a fény,
de ha el akarnád adni, mert már nem kell,
akkor izgat fel a tény;

Nem ér semmit, csak egy hamis kép,
mit kebleden öleltél, s tetted szíved élére,
s már nem szabadulhatsz meg tőle,
csak ha visszasüllyeszted tengerek vak mélyére.

2011. február 16., szerda

Listen to your Heart (Slow)

Szánalmas önmarcangolás

Táncolj, és én veled táncolok.
Nevess és én veled nevetek.
De ne sírj, azt nem kérheted tőlem,
Hogy elviseljem könnyeid az arcodon.

Ha követ adsz a kezembe, eldobom.
Ha falat építesz közénk, én lerombolom.
De ha miattam érzel bánatot,
Az egy konstans szignó, mit örökké bánhatok.

Vigyél magaddal, minden bajoddal,
Hordj a szíved alatt, vagy a kezedben,
Veled leszek akkor is, ha nem tudod,
Mindig fény leszek a szemedben.

Csak nyisd ki kicsi szád és mondd el bátran,
Mi az, mi békésen aludni nem hagy,
Hátha találunk megoldást, én segítek,
Hisz tudhatod, az én küldetésem Te vagy.

Megőrizni nyugalomban, mindig boldoggá tenni,
Ott lenni veled, ahol s mikor csak várod,
Nem kívánok mást, csak téged látni,
Mert én vagyok az ki megvéd, szerelemben párod.

2011. február 15., kedd

Általános tudnivalók; Rólam - Pillanatnyi örömök

És íme, megtanultam.
Megtanultam, hogy ha azt szeretném, hogy valaki nyisson felém, nekem is nyitnom kell ő felé.
El kell mondanom az érzéseimet neki, de nem csak a pozitív gondolatokat, hanem a negatívakat is.
Ha valami baj van, azonnal meg kell osztanom ezt vele, hogy meg tudjuk beszélni.
Hogy segíteni tudjon nekem.
Ez eddig olyan képtelenségnek tűnt nekem.
Nem akartam elfogadni, hogy bárkit is érdekel az, hogy mi zajlik le bennem.
De saját káromon tanultam meg a leckét, ahogy az mindig is történt.
Megpróbáltam elzárni a bajokat, de akkora feszültséget éreztem a végén, hogy akarva, akaratlan is kiböktem.
És segített nekem.
Mert érdeklem, és mert fontos vagyok neki.
Ezt mondta.
És most már elhiszem.
Most már értem, mit jelent bízni.

2011. február 9., szerda

Kívánságlista

Szeretnék egy csillagot. Szeretném, hogy mindig ott ragyogjon az égen, amikor kinézek.
Szeretnék szelet. Szeretném, hogy ha kérem, akkor mindig szembe fújjon velem.
Szeretnék egy kastélyt. Bármikor, ha olyan kedvem van, titkos szobákat fedezhessek fel.
Szeretnék egy erdőt. Szeretnék minden fáért én felelni.
Szeretnék boldogságot. Szeretném, hogy mindig legyen okom nevetni.
Szeretnék egy párnát. Azért, hogyha sírok, legyen mibe áztatni könnyeim.
Szeretnék egy arcot. Amit bármikor felvehetek, ha csúnyának tartom magam.
Szeretnék egy testet. Szeretném, hogy ugyan olyan legyek, mint az átlag.
Szeretnék egy szívet. Szeretném, hogy legyen másik, ha az enyém megállna.
Szeretnék egy gondolatot. Ami mindig segít tovább lépni.
Szeretnék életet, mert ez nem elég, hogy mindezt megkapjam,

De, mert csak egyem van,
elmondom;
Téged szeretnélek legjobban.

2011. február 4., péntek

Leszel-e a királyom? - G.B.

Egy közös pont a szívben,
ami most minket összeköt,
Ezzel kezdődött minden
ezért van, hogy működött.

Kezdetben csak néztem,
ahogy mosolyogsz rám,
s azt hittem,
tán reagál a szám...

Megnevettetsz, de nem engem,
csak egy mozdulat egy széles mosoly.
Azt vártam hogy szívemre hass...
hogy ne legyen oly komoly!

Beszélgettünk, időhúzás,
elfogott a vágy, tán a tied leszek
de csak csendben ültem és vártam,
hogy kiderüljön, miért legyek...?

Miért adjam szívem bárkinek is,
aki megtetszik nekem e világon,
ha tudom, végül úgy is elhagy?
Leszel-e a királyom?

Leszel-e majd oly barát,
kivel mindig mindent megosztok,
s otthonod-e az a vár,
hol bánatomban lakhatok?

Lesz-e benned annyi tartás,
hogy ne hagyj el, ha fúj a szél?
Vágysz-e párom, őröm lenni,
ki megvéd majd ha jön a tél?

Fűtesz-e majd csókjaiddal,
ha szívem fagyott, jégcsapos,
Tudsz-e majd rám vigyázni,
ha lelkem ködös, harmatos?

Te vagy az, kit választanék?
Ki most előttem sziklaszilárdan itt áll?
Megismerni egymást;
ez az, mit a szívem diktál.

Telt az idő...
beszélgettünk eleget.
Szívem kinyílt neki,
s elöntött a szeretet.

Most is velem van
és gondozgatja lelkem kertjét,
szereti az ott nyíló virágokat,
én meg szeretem a lelkét.

:)

2011. január 30., vasárnap

Elenodia története 1.

A csendes éjszakába belehajolt a lágy szellő suttogása, itt-ott magával hurcolt dallamokat szórt szét a széllel, majd felkavart egy kis homokot a lágy talajról. Körbeölelte a vén tölgyeket, megcirógatta a fák búsan hajladozó koronáit, és színes fénysugarakat festett kiöltött nyalábaival a talajról; a barna kőszirt törmeléke úgy táncolt a rózsa színében játszadozó tengerpart homokjával, mintha kistestvérek lettek volna. Egy-egy hullám csapása a sziklák oldalára felröpített néhány kristályosan ragyogó vízcseppet, mik a Hold fátylas sugarában úgy festettek, mint a Földön ragadt csillagok. A természet monoton dorombolása mellett úgy tetszett, mintha maga a Föld szívét hallaná az ember. Egy lágy érintés a füves talajra, és elvadult szarvas csordák versenylépéseinek rezzenéseit úgy lehetett érezni, hogy szinte megjelent a szem előtt a kép, amint a kidőlt törzsek felett ugráltak sorban, s utána íves kanyarban fordultak le délre, hogy mielőbb az éltető vizű forráshoz érjenek. A szél szüntelen lökdösése levegővétel volt a természetnek, s a hangok, amit magával hordozott, elhalkuló suttogások voltak, imák és vágyak egyvelege. Az éjszaka meghittsége nem ért véget a tenger parti szakadék mentén sem. Az egyre csak az égbe emelkedő kőszirtek ormótlan anyaga puha otthont adott azon élőlényeknek, amik nem akarták megvívni harcukat a sötétség ellen. Mint egy hatalmas falu, beépített zugokban bújtak meg és álmodtak, várták egy új nap hajnalát, hogy elhagyják otthonuk, és megszokott vadászútjukra indulhassanak. A hullámok ide már nem értek fel, bár nyújtózkodtak, ameddig csak tudtak. A szél segítette a cseppeket útjukban, de még neki sem volt akkora ereje, hogy szárnyat adjon az áttetsző csodának. Így a part, hol már a felhőkig tornyosult őméltósága, a föld, biztonságot adó otthon lett az erdő állatainak, akiknek így nem kellett félniük az áradástól. 

Keskeny ösvény húzódott kacskaringósan a hullámzó tenger mellett, fel az emelkedőn, ahol a sziklás fennsíkot erdő váltotta fel. Elenodia harcosa lépkedett ezen az ösvényen. Szemét a csillagos égen legeltetve haladt lassan, de céltudatosan. Ismert minden kanyart, minden bokrot, ami benyújtózkodott az útra, minden sziklát, amit ki kellett kerülni. Hányszor megjárta már ezt az utat… fel, a király elhagyatott csarnokába. Elenodia egykori uralkodói építették fel saját kezűleg, hogy ha majd úgy adódik, elmehessenek imádkozni, szellemek segítségét kérni, vagy ha csak arra volt szükségük, megpihenhessenek egy rövid időre, elfelejthessék egy egész népnek a fájdalmát és súlyát a vállukon, hogy ők is egymaguk lehessenek, ha úgy akarták. Akkoriban hárman vezették az országot. Nem álltak egymással rokoni kapcsolatban, mégis testvéreként tekintettek egymásra. Mindig azt mondták, hogy ha megválaszthatták volna a családjukat, akkor egymást kötötték volna össze vér szerint. Habár mindhárom férfiú árva volt, remekül atyáskodtak azok fölött, akiknek szükségük volt rájuk, és kiváló példát mutattak az eljövendő generációknak, még ha csak rövid ideig is. Sokat tanultak tőlük a gyerekek. Senki sem tudta, mit fogtak meg az emberekben, egyszerűen csak mindenki szimpatizált velük. Nagyon sokban hozzájárulhatott népszerűségükhöz az, hogy az elsők közt voltak jelen, akik meghúzták Elenodia határait, és felépítették az ország bázisát. A harcos nagyon régről ismerte ezt a három királyt. Még mikor gyermekek voltak, ő támogatta fel őket először lóhátra. Emlékezett arra a napra, mikor rájuk talált. 

Egy porig rombolt faluhoz ért hosszú vándorútja során. Barbár népek gyilkolták le a lakosokat. Azt a hármat csupán szórakozásból hagyták meg élve, talán azt akarták, hogy éhen haljanak, vagy az erdő vadállatainak essenek áldozatául. Úgy reszkettek, mint a nyárfalevél, mikor leemelte róluk a súlyos farakást. A kisfiúk szülei is odavesztek, így hát nem volt hová menekülniük. A harcos elvitte őket a legközelebbi városba, hogy ott biztonságos helyen hagyhassa őket. Az út hosszú volt, két és fél hónapig tartott a séta, míg megérkeztek Drúzia városába. Ez idő alatt közeli barátság alakult ki négyük között. Megtanította a fiúkat néhány alapszabályra, amit jó, ha tudnak egy olyan modern városban, ahová elvitte őket, és nem kevés edzést is tartott nekik. Hemty, Zolan és Havey gyászuk mellett igen erős személyiséggel rendelkeztek, és tovább tudtak lépni a szörnyű mészárláson. Előre akartak nézni, és mindent megtenni azért, hogy olyan környezetet alakítsanak ki maguk között, ahol ilyesmi többé nem fordulhat elő. Ezért akartak nagy harcosok lenni, ahogy azt az út során többször is elmondták Amarantának, mint a lány, aki megmentette őket a biztos haláltól…

Ez a lány most ott lépkedett a csillagos ég alatt, elmélázva figyelte a mennyboltot, és azon gondolkozott, milyen utat járt be idáig. Sosem szeretett belegondolni korába. Nagy sóhajtást kísérve odébb rúgott egy kavicsot az úton, ami tompa puffanással veszett el az ösvényt kísérő bokrok gyomrában. Fáradtan túrt bele hosszú, barna hajába, majd elsöpörte az arcába lógó szemtelen kis tincseket. Kései órák lehettek már, a Hold egészen távol járt az éjféli őrtoronytól. Az eddig elmélázgatva töltött hosszú séta során egyszer sem szólalt meg. Miért is tette volna, senki nem volt mellette, senkinek nem mesélhetett szépségét meghazudtoló éveinek sokasága alatt gyűjtögetett kalandjairól. A kövek csak hallgattak, a tenger csak morajlott, a szél csak süvített, a fák pedig némán hajbókoltak. Magányosnak érezte magát a csillagok ezrei alatt, akik az útját világították, és egész régóta most először gondolt arra, hogy milyen lenne egy társsal megosztania életét. Valakivel, akivel osztozni tud az ezeréves fájdalmakon és az ezerszám felgyülemlett élményeken. Reccsenés hallatszott, ahogy rálépett egy árva faágra a kavicsos úton. Gondolataiból kizökkenve gyorsan elhessegette az iménti dilemmáját és sietősebbre vette a tempót. Már csak pár kilométerre volt a királyi csarnoktól, és oda akart érni még hajnalhasadás előtt. Kezét köpenyének mélyére dugta, hogy a csípős levegő ne szárítsa ki bőrét. Erre mindig ügyelt, ahogy arra is, hogy keze soha ne hűljön ki túlságosan. Még magára kapta kámzsáját is, és nekilódult, maradék erejét is összeszedve. Ahogy gyorsabban ment, jobban csípte arcát a hűvös éjszakai levegő. Havey jutott eszébe, mikor még kisgyerek volt és Drúzia városába tartottak. Mindig panaszkodott, hogy mennyire fázik az arca, de Amaranta túl képzett volt és túl komoly ahhoz, hogy figyelembe vegye egy kisgyerek nyafogását. Egyre csak azt hajtogatta, hogy a Közép-Prózai Dombság szele nem olyan hideg, hogy bárki is megfázhasson tőle. Aztán pár nappal később páni félelem fogta el, mikor Havey forró arccal esett össze a földre. A bőre szinte égetett, és olyan lázas lett a kisfiú, hogy a harcos komolyan azt gondolta, nem fogja túlélni az éjszakát. Azon az estén jó mélyre húzódtak be egy erdőbe, hogy biztonságot adó tölgyet keressenek neki. A Prózai Dombságot sok erdő vette körül, így nem volt nehéz megfelelő helyet találni. Egy korhadtabb fának kibelezett maradványa közé fektette a fiút és puha almot szórt rá, hogy melegen tartsa éjszakára. Tüzet gyújtott, hogy minél nagyobb forróság vegye körül a gyereket, s pár óránként cserélgette az őt takaró leveleket, homokot, amit az idő közben összeizzadt. Míg Hemtyt és Zolant elküldte, hogy szerezzenek élelmet, Amaranta erősen koncentrált, végig mellette állt és segített a fiú gyógyulásában. Komolyan meglepődött Havey testi védekező-rendszerének gyengeségén és nem értette, hogy fázhatott meg ennyire ilyen enyhe időben. Nagyon szégyellte magát, hogy nem figyelt oda a kisgyerek panaszaira, és leginkább magában csalódott, hogy híres gyógyítóként nem vette észre a tüneteket. Túl gyorsan lett beteg…

Amaranta elmosolyodott az emléken. Még mindig szerette azokat a kis lurkókat, akiknek megismerte a három hajdani királyt. Később is szerette őket, ahogy a fiúk sem felejtették el hálájukat a lány tetteiért, de akkorra már átcsapott a kapcsolat egy őszinte tiszteletbe, mint király és becsben tartott alattvaló. És ez így volt rendben. Amaranta szolgálatra lett teremtve, bár nem mindig ezt a posztot teljesítette be. Volt már valaki fölött, volt már ezrek fölött és volt már mindenek felett… Nem kívánta a sorsát beteljesíteni, és nem kívánta mások kezébe ajánlani életét. Ezért indult útnak… ezért vándorolt éveken keresztül, és ezért kereste a helyet, ahol végre megállhat egy lélegzetvételnyi idő erejéig. És ezért maradt olyan sokáig Elenodiában. De most újra eljött annak az ideje, hogy útra keljen, és tovább meneküljön saját élete elől…