Pokol angyala, te Védő szent!

Sötét idő köszöntött ránk. Ebben mindenki olyan biztos volt, mint abban, hogy halálát szörnyű kínok közt fogja meglelni a gonosz bűzös karmai szorításában. Csak a forró sivatagi szél égette arcunkat, hiába takartuk piszkos pongyolák mögé, szemünk pedig ha látott se értette volna, mi történik körülöttünk. Hatalmas homokbuckákon verekedtük át magunkat. Gyermekeink hamarabb dőltek ki soraink közül, mint ahogy azt bárki is „remélte” volna. Ki tudja, talán így jobb is nekik. Még ifjú lelkük felfogni sem bírt volna oly kínokat, mint amilyen háború szennyébe vezettük most népeinket. A pokol angyala vigyáz már rájuk, égő szemét rajtuk tartva és fekete szárnyával átölelve őket távozik messze ettől az undorító világtól, ami már csak minket marcangolhat szét. Minket, az utolsó túlélőket.

Tűz

A tanítvány

Ajánlom ezt a zenét, miközben olvasgatsz:)

Elena Mirrow egy 14 éves, átlagos alkatú lány. Hosszú barna haja és kék szeme semmiben nem különbözteti meg őt a többi vele egykorú lánytól, legfeljebb az, hogy egy kicsit kevésbé érett külsőleg. Persze nem hátrányára. Haja még fiatalos és selymes tapintású, arca hibátlan, hófehérbe hajló, szeme örökké kíváncsi tekintetet vesz fel, akárhányszor megpillantja mesterét, ahogy a hozzá kirendelt gyakornokokkal küzd. Kicsi kora óta tisztelte mesterét, akiről mindig kétes pletykák terjengtek. Például, hogy nem öregedik, vagy hogy titokban gyógyítással foglalkozik, ami a kastély területén igen csak szokatlan tevékenykedésnek bizonyult. Akárhogy is, nem foglalkozott a szóbeszédekkel, mert sokak közül csak neki volt lehetősége némi pontos információt szerezni mesteréről, ugyanis kiképzésének nagy százalékát saját háza udvarán tartotta. Elena több mint öt éve került be a Királyi Had-gyakorló Női Részlegébe, ahol kizárólag csak lányokkal foglalkoztak. Ott képezték ki őket arra, hogyan használják fel a természetükből adódó egyedi energiát, ami hatalom akkor szegődött hozzájuk, mikor isten úgy döntött, nőneműként születnek a Földre. Minden lány rendelkezik egy bizonyos spirituális energiával, ami a legkülönbözőbb formájú, nagyságú és számú lehet. Minden embernek van egy belső energia forrása, csak a férfiaknál kötött, egy azon technikával kifejleszthető, a nőknél pedig személyre szabott stílusú hatalomról van szó. Ebből adódóan a férfi gyakorló harcterek rendezett, azonos mozgású harcforma-gyakorlatokból álltak, a női gyakorló harcterek pedig a maga nemében nyüzsgő, rendezetlen és abszolút rendszertelen elhelyezkedésekkel bíró látványt nyújtott. Ennek oka, hogy egy lányhoz, vagy egy kisebb, hasonlatos technikát alkalmazó lányok csoportjához tartozott egy darab edző. Miután kiderült, hogy Elena egy túlságosan is egzakt vonalú energiával bír, amit az edzők nem tudtak a saját elképzelésük szerint formálni, feladták a lányt, hogy próbáljon máshol szerencsét, mondván, hogy rugalmatlan harci ösztönei csak hátráltatnák őt a képzésében. A mestere akkor vette észre, mikor már kirakták volna a Női Gyakorló-harctér kapuján. Vászonzsákja tömve volt és az elkeseredettség leírhatatlan fájdalma csak még nagyobb súlyt rakott a vállára. Csak rá kellett nézni… megsajnálta a lányt, ezért szaladt oda a kísérő edzőkhöz, hogy megkérdezze, mit vétett a szerencsétlen. Kezdetben nagy magabiztossággal állították, hogy ez a gyermek nem való a harctérre, mert képtelen irányítani az erejét. „Talán nincs meg hozzá a tehetsége”, mondták őszintén szomorú szemekkel. Azonban a nő ránézett Elenára, és így szólt: Legalább mi nők védjük meg a büszkeségünket és ne álljunk meg a lépcső legelső fokánál – azzal fogta a lányt és kedvesen mosolyogva hátrakísérte a tornaszekció melletti félreeső zughoz. Elmondta, hogy mikor kislány volt, talán ő fejlődött a leglassabban, és hogy a mai lányok ezerszer erősebbek lennének, ha ezt a tempót követve fejlődnének folyamatosan. De nem lesznek azok, mert míg ő lassan tanult, megfontolva és kemény megpróbáltatások elé állva, sokkal nagyobb lett az állóképessége és a tudása, mint az itt, bár keményen edzett és profin képzett lányoké. Attól kezdve a mester külön odafigyeléssel képezte Elenát, akit tanítványának fogadott. Pillanatok alatt rájött, hogy mi volt a fő ok, amiért nem akarták tanítani a lányt, de az ő szemében inkább a kíváncsiság csillogott a meghatározhatatlan formájú energia iránt, mintsem kétségbe esett volna tőle. Hosszú ideig tanította Elenát, és mivel a Női-harctéren nagy hangzavar szokott lenni, más helyen gyakoroltak. Mestere arra is rájött, hogy sokszoros odafigyeléssel és koncentrációval mégis csak el lehet görbíteni az energiavonalát, és ha akarta volna, kétévnyi edzés után már visszaadhatta volna a közös gyakorló-térre tanítványát, hogy átvegye más a tanító szerepét, de a hajthatatlan kíváncsiság inkább arra ösztönözte, hogy megtartsa tanítványa teljesen egyedi és ismeretlen energiaformáját és arra dolgozzanak rá. Elena teljes odaadással és szorgalommal hálálta meg mestere segítőkészségét, és azóta, hogy felfogadta őt tanítványának, még édesanyjának sem félt úgy beszélni róla, mint egy istennőről. Nagyon tisztelte őt, és ha a mester mesélt a múltjáról, akkor mindig csodálattal hallgatta kalandjait. Néha nem is értette, hogyan járhatott meg annyi helyet, és hogy tanulhatott annyi mindent az alatt a pár év alatt, ahol körülbelül most járhatott. Sosem kérdezett rá a korára, de biztosan tudta, hogy 30-nál nem lehet több. Nincs még egy olyan szép arcú nő, akit Elenodiában látott volna. De az is lehet, hogy csak buzgó szeretete szépítette meg számára mesterét. Habár, mint „különc kis tanítványt”, sokszor megszólták, hogy a helyében vigyáznának, ugyanis egy boszorkányt nevez mesterének. Elena eleresztette ezeket a megjegyzéseket a füle mellett és igyekezett nem tudomást venni róluk, de valahogy mégis hatott a lelkére, amit mondtak. Természetesen a mester jelenlétében féltek bármilyen megszólást is elereszteni, inkább csöndben maradtak és figyelték az igen nagy tiszteletnek örvendő nőszemélyt. Belül az összes tanítvány felnézett rá, és nem is gondolták komolyan a gonoszkodásaikat, csupán féltékenyek voltak Elenára, amiért őt külön figyelemben részesítik. „Nekünk egy az erőnk, nem különbözöl.” – szokták néha emlegetni, mikor közösen beszélik meg a napi edzés menetét és sikerét, és Elena valami teljesen idegen gyakorlatot mutat be a többieknek, amit mesterétől tanult el. Ilyenkor kicsit magába száll és megfogadja, hogy nem beszél többet a saját edzés-tervükről, mert csak maga alatt vágná a fát. Persze ez nem szokott sokáig tartani, következő nap úgy is ismét részt vesz a pihenőidő alatt folytatott beszélgetésben, ahol mindenki megmutatja az aznap tanultakat. A többi lánynak beletelt pár évébe, hogy megszokják Elena különcködését és képességét, de végül belátták: Nincs benne semmi borzasztó. Ugyanolyan kedvesnek találták és emellett nagylelkűnek is. Ugyanis nem titkolózott saját életéről vagy edzéséről, hanem mindent elmesélt a többi lánynak, akik végül meghallgatták őt is és már nem nézték ki maguk közül.

Egy csepp varázslat:-)

Álmok szövődnek egy másik világról, ahol minden könnyebb... minden egyszerűbb. Varázslók, démonok, tündérek és koboldok... Miért támaszkodik erre az ember? Van bármi értelme is? Vagy tudja, hogy ez soha nem történhet meg vele, vagy szeretné, hogy megtörténjen vele. Na és ha én szeretném? Ki cáfolja meg, hogy létezik egy másik világ, párhuzamosan a miénkkel, ahová el lehet jutni. Sőt, már jutottak is el néhányan. Ha én választhanék, lehet, hogy ott maradnék. Egy dolog húz csak vissza. A szerelem, és a barátság. Semmi más. Ha őket magammal vihetném, ha foghatnám kezüket az úton, akkor vissza sem néznék, az biztos.
Hányszor elképzeltem már... hogy elmegyek, megkeresem azt a világot. És bár eddig nem jártam sikerrel, mégis érzem, hogy itt van a másik világ, amire én úgy vártam. Álmomban járom a földet, mely barátságosan befogad, és tapintok meg minden olyan dolgot, amiről ébren "nem is álmodhatok". Éjjel enyém az egész világ, átölelem a sötétséget és magamba szívom azt. Ott a hely, ahol nekem senki sem parancsol, ahol repülhetek erdőn s mezőn át, ahol szabadon választhatom a nehezebbik utat. Mindig lesz egy megoldás, hogy megtaláljuk a kiutat testünk börtönéből. :-) Élj az álmok csodájával, az éjjeli szabadsággal, azzal az érvényes útlevéllel, mely átenged fantáziád csodás aranykapuján. Szívd magadba a másik világ illatát, s emlékezz rá majd ébren is, hogy tudd, mindig van kiút. Élj ezzel a lehetőséggel! Élj a tündérmesék valóságával! Élj a napnak, s várd az éjjelt. Hiszen minden nap egy újabb kaland belépője az álmok világába...

Kezdetek; Elvágyódva

Néha úgy élnék Amaranta világában. Ott minden sokkal jobb. Még a szenvedés is megérné, bár már azt hiszem, nem panaszkodhatok. Ha mondjuk az ő képébe jelenhetnék meg, akkor más lenne a véleményem. Szegény elég sok megpróbáltatás elé került már, és nem hinném, hogy büszke lenne a saját életére. Mármint néhány dologban biztos hogy nem... Más részről viszont igenis boldog lehet, hisz sokkal több embert megmentett már, mint amiről ő maga tud. És a népek szeretik őt, mert óvja az egészségüket és a testi épségüket. Nem csak fizikai támaszt nyújt, de szellemileg, lelkileg is támogatja őket. Ha rám ilyen feladat hárulna... örömmel elfogadnám. De milyen áron? Tudtad, hogy mikor az Új Isten megalkotta az Újvilágot, a 12 védőburokban kinevezett egy-egy embert, aki a társai szellemi vezetője lett? Határozott, nagylelkű embert keresett, aki képes a föld értékeit beengedni a szívébe. Így esett a választás Amarantára, aki azonban nem vállalta a feladatot. Gyermek volt még, mégis komoly gondolatok kavarogtak a fejében, és olyan aurával bírt, ami nagyon megkönnyíthette volna Új Isten feladatát abban, hogy rendet rakjon a földjükön és egy összetartó, erős csoportot kovácsoljon a fennmaradt emberekből. Mivel Amaranta megrettent a rá háruló feladattól, bűnhődnie kellett. Az Új Isten megölte kisöccsét, hogy azzal nyomatékosítsa hatalmát az emberek tudatában. Nem érte el a célját. Amaranta vérbosszút követelt, és elhatározta, hogy bármi áron, de meg fogja ölni ezt a Démont. Sajnos nem gondolta volna, hogy tervét még egy emberi élet sínyli majd meg. Mivel a lány bár felkészítette a többieket az előttük álló kemény életre, fellázadt az Új Isten ellen, és ezt a Démon azzal köszönte meg, hogy megölte Amaranta szerelmét is, aki ugyan csak nagy szerepet kapott az életében. Ekkor már olyan zsákutcába került, ahonnan nem tudott kimászni, és ahol több ezer évig kereste a kiutat, mind hiába. Testvére és szerelme is miatta került a túlvilágra. Ez akkora erőt adott neki, ami végül az Új Isten legyőzésére bírta, s saját kezűleg ölte meg a Démont. Annak hatalmának nagy része felszabadult; A burkok eltűntek a világról, és az emberek milliói, kiknek testét és lelkét külön-külön dimenzió börtönben őrizte, elkezdtek visszaszivárogni a Földre. Ereje többi része Amarantába szállt, ezzel átadva minden tudását és hatalmát, amit e világon gyűjtött össze. Így vált ez a lány a 12 vezető, később 12 gyógyítóként ismert legnagyobbikává. Mivel a démon meghalt, már nem tudta kontrollálni a saját maga által létrehozott és felélesztett lényeket, így azok elszaporodtak, megsokszorozódott számuk és erejük is. Ezért hát az Újvilág gyermekeinek azoktól a keserű napoktól fogva fokozottan kellett ügyelniük életük megóvására, harci tudásuk fejlesztésére és gyógyítási lehetőségeik növelésére.

Amaranta nagy utat tett meg idáig. Majd 3000 év áll mögötte. És nem büszke rá. Még most is fontolóra veszi;

Megér-e számára két legfontosabb személy halála sok százezer ártatlan életet?

Mint első próbálkozásom

Álom söpör át e széles égen,

álom, mely miránk várt már nagyon régen.

Csendben suhog szerte-széjjel

Ember, ház közt furcsa fénnyel.

Meglebben a fehér fátyol, s messze vagyok

nagyon távol.

Eltakar egy sötét álom, kiutam már sosem várom,

itt már magam megtalálom.

Fordul a föld és feljő a nap, ember ilyet még sose látott,

Fű borít földet, kristályos az ég, hiába kergetett ilyen álmot,

nem tett semmit s részévé sose válhatott.

Hanem itt az erdő morajlik és él minden kő

mit talpad elhagy és mesét mond,

mindhez tartozik kín, rabság megmentő,

Mert itt a kaland mindent általfont.

Tüzes vadság lovasa a szerelmetes Haált folyó,

a minden népet békítő és barátokat átfogó.

Lépteimben kacagnak a fűszálak hogy hajlanak,
ők azok, kik mindig mindent hallanak:

Viszik a hírt széles e világon,
nedves talajt átszelnek s kihajtanak virágon!

Minden szirom mesét regél,

s minden virág békét remél.

Mert harc dúl mindig minden között,

légy te alul, vagy mások fölött,

Törj rá folyton a másik lényre,

Hogy rálelj végre az önző fényre!

Csattog a kard és bénul a szív,

ember, te itt most csak utamban állsz!

De halld, a sors dala már régóta hív,

Lépj előre, s harcolj; Mire vársz?!

Kezem görcsben, nem mozdul az ujjam,
tőröm dermedt, mozdulatlan.

Támad, én látom, de már túl késő...

Kivédenem az ütést nincs reményem,

Elalszom hát, s elenyészem.

Testem puha felhő, száll az égen,
Felnéz rám a jóság s értem,

hogy lehetne végre béke:

Hát csak álljatok, s nézzetek az égre.

Hatalmas az égbolt, még hatalmasabb e világ,

Mindenki meglelhetné a maga helyét.
Halljátok, most úgy élek mint e virág,

ki társáért, kitépte a szivét.

Vesznem kell hát, ezért hívtál ide?

Mi célból érkezhettem pont a csatatérre?

Háború dúl sötét itt minden szive

Forduljon vissza, ki útján erre térne.

Maradj otthon szerető családoddal

Ne hidd hogy máshol jobb lehet.

Mert míg téged azok megszidnak,

itt jószerével holtként végezheted.