Életünk csak illúzió

Hol vagyok? Hová tart az élet,

s hol vár rám a végzet?

Földet talpam alatt nem lelek,

s számmal is csak

semmiséget ízlelek.

Tág pupillám feketelyuk,

melybe mélyen folyik foton tenger,

s mely nemsokára

megtelik a végtelennel.

Történelem lesz a jövő, apró szilánk;

jelen lesz a múltunk,

mely ott vár miránk.

S a tükör csak egy illúzió,

mi is csak egy egész vagyunk,

Mégis, egész képet

csak egységben alkothatunk.

Homályba így vész 

minden árva élet,

hisz egymagadba halsz,

ám együtt érünk véget.

Végre szemem csukva, s látom,

minden mit lát, csak álom.

Elmúlt minden képzelet a fénnyel,

mert képzeletben élünk

minden nappal, s éjjel.

Árnyékdal

Csak egy kísértet van, ki hozzám mindig hű marad;

Az árnyékom, mely ott van minden fény alatt.

Bárhová visz sorsom, bárhogy kell majd döntenem,

mindig ott lesz, és Ő kíséri életem.

Talán a holnap köde itt felejt majd, s Ő mellém ül,

és ad még reményt, élményt nekem emlékül.

Tovább hajt a szélben, ha szárnyam kissé elkopott,

de tűrve-tűrvén szolgál majd, mert életemre kárhozott.

Megkérdezném, miért pont én, és miért marad?

De szavak helyett üres térből minden hangja kiapad.

Némán áll és konok velem. Nem tudom, hogy mit akar,

s bár goromba, de séta közben minden fénynél betakar.

Jó érzés, hogy van, ki nem hagy soha egyedül,

s ha félek, árnyéktáncra hegedül.

Féltem Őt, oly kicsiny, s gyenge. Félek, egyszer elhagyom,

mert minden éjjel sötétségben, árnyék nélkül álmodom…

Mondd ki!

Leszállt az éj, már sötét van…

Nagy hír, még sem volt a lapokban.

Vannak dolgok, mik megtörténnek,

olyanok, mik elmúlnak, vagy érdekelnek,

beírod a naplódba, elmondod egy barátnak,

figyelnek, vagy bolondnak találnak,

az nem fontos, csak mondod, míg bírod,

vagy titkon egy füzetbe írod…

De hogy mit akarok én mondani?

Nem leszek már tárgy,

nem leszek egy ócska holmi,

nem dobhatsz el,

nem akarhatsz elpakolni.

Nem vagyok már játék baba,

porcelánból, léggel benne,

ki könnyes néha,

s titkon ember lenne.

Nem leszek többé senki sem,

egy lány, ki mindig nincstelen,

tájakból falom tájam,

fából lesz a házam,

átalszom a nappalokat,

lábbal járom az éjeket,

megvakítom magamat

és úgy kutatom a fényeket.

Majd ha egy csillag tényleg rám ragyog,

és úgy érzem, hogy jól vagyok,

azt mondom majd, kezdjük újra,

de most, hogy elment,

és egyedül kelt útra,

nem maradt más a háta mögött,

mint ami minden ember fölött…

Szabad az ég, szabadon zuhanok benne,

bárcsak valami jobb történet lenne,

de üresen cseng most ez a dal,

mert nem vittél magaddal.

Tudtad, hogy üresen cseng a dal,

még sem vittél magaddal.

Üresen cseng a dal,

miért nem vittél magaddal…?