Hideg tél volt, és háború dúlt az országban. Anglia hanyatlott, és mint jó kapitány, a király is elsüllyedt hajójával. Egyetlen fia, az angol herceg magához hívatta legjobb seregét, a nem rég még Magyar Fekete Seregként emlegetett elit katonákat, aminek jómagam is tagja voltam. Újoncként nem sok véres háborút vívtam addig még meg, és sokszor azon kaptam magamat, hogy reszkető lábakkal tántorodtam meg a sereg szárnyaiban. Természetesen mindig a hidegre fogtam, és a lenge ruházatomra, amit a fiatal női katonák öltöttek magukra nemük védelmezése érdekében, de belül tudtam, hogy csupán félek. Nagyon féltem a haláltól. Amikor meglátogattuk a herceget, akkor tudtuk meg, hogy ő már hetek óta ágynak dőlt. Már csak napjai lehettek hátra, és ezt diplomáciai okokból eddig nem fedték fel a publikum előtt. Lándzsáinkat a földbe szúrtuk, és kihúzva álltunk a sátra előtt, ahonnan elnyúló, halálos nyögések szűrődtek ki a sovány fénnyel, amit a fáklyák ragyogtak odabent. Egyszer csak egy küldönc bukkant fel a sátor ajtajában, és felém intett. Féltem, de még mennyire. Nem tudtam, mit akarhattak tőlem a fejesek, nem rendelkeztem semmi rendkívüli tehetséggel. Csak egy reszkető katona lány voltam. De a kötelesség szólított, így hát előléptem, és a küldönc társaságában engem is elnyelt a halál sátor. Bent most csönd volt, és meghitt hangulatot sugároztak a szatén szépséggel borított matracokon megcsillanó tűznek meleg fénye, és az ezüst étkészletek, kupák, vázák mind mind a főnemesség dicsét hirdette. Alig tudtam betelni a látvánnyal, szemem mohón kapkodta a sok szépséget, ami elém tárult. Abban az időben minden, amit láthattam, csupán kín, torz arcok és elhaló tekintetek voltak. Mindezek tetejébe a fagy, és a hó továbbra is pusztította a szépséget, semmit nem láthattam, ami arany, mint a búza, vagy ezüst, mint a Hold, mindent elfedett a piros hó és a vastag felhőtakaró. De most bent voltam, és a remegésem hirtelen abba maradt. Arra gondoltam, talán még azt sem bánnám, ha itt és most meghalnék. Ki ne akarna a mennyország kapujának dőlni, és ott lehunyni a szemét? Kint csak a pokol várt, és a megalázkódtatás. Másra se vágytam, minthogy börtönbe vessenek a herceg halálos ágya mellett, és rám fogják a fegyvereiket, hogy engem vegyenek bűnbaknak, hogy engem hibáztassanak az elmúlásáért. De nem tették. Akkor irányítottam figyelmemet a hercegre, aki nagyon gyengének látszott. Fiatal arca volt, hisz még csak a harmincas éveit taposta. Enyhén borostás arca jelezte, hogy már a királyi borbélyok sem kaptak engedélyt, hogy hozzáérjenek. A szolgálók egy hosszú bot végére tették a hideg vizes kendőt, és azzal törölgették verejtékező homlokát. Beteg volt szegény, nagyon beteg. Amikor szeme résnyire nyílt, és már hosszú percek óta szemlélődtem körbe a pompás sátorban, kitudja, talán eltelt már vagy fél óra, hirtelen észrevett. Nem tett gyors mozdulatokat, de láthatóan szeme rám szegődött, és lassan fölemelte gyenge kezét, és maga felé húzott egy láthatatlan zsineggel. Megbabonázva léptem megint előre, csupán pár métert tettem meg, de már az ágya szélén ültem, és egész közelről fürkésztem a hercegem arcát. Tiszteletem szinte csomóként dobogott a torkomban, érzelmeim egybe sűrűsödtek, és ordítani akartam volna, ha tudtam volna, hogyan nyissam ki a szám, de abban az őrült pillanatban nem voltam a magam ura, nem jutottam szóhoz, csak tudtam, hogy itt a hercegem, akit imádok, akit az egész ország imád, és nem engedhetem elbukni az élet küszöbén.
Nagyon furcsán nézett rám. Először ő is méregetni kezdett. Szája résnyire nyitva volt, talán csodálkozott is egy kicsit. Nem tudom, miért csinálta, azt sem tudtam, hogy egyáltalán én miért voltam ott. Csak hallgattam, és hagytam, hogy jól lakjon az arcom mohó fürkészésével. Már egész közel voltam az arcához, amikor felemelte kezét, és hátrasimított egy tincset a szememből. Kezét otthagyta arcomon, és ujját végighúzta a szemöldököm ívén. Utána lehúzta ujja begyeit az orromon, a számnál megállt, és visszament a homlokomhoz. Végigsimított rajta, majd a szememhez nyúlt, amit csak nagyon gyengét tapintott meg. Vizsgált, perceken át csak fürkészte a vonásaimat, és vizsgálódott. Aztán elmosolyodott. A pillanat olyan meghitt volt, amikor egy beteg, szürke emberből átváltozott egy mosolygós, csodás arcú fiatal férfivé, hogy magam sem tudtam megállni egy mosolyt. Előbukkant az arcomon, amin kapva kapott, és a szám szélén lévő mosolygödreimet is megtapintotta. Erre még szélesebb lett a mosolya. 'Gyönyörű férfi', gondoltam magamban, és szinte már hangot adtam a boldogságomnak. Amikor újra megláttam, hogy hol vagyunk, a halálos ágyán, egy beteg karjában mosolygok, remegő hangon szólítottam meg hercegemet, hogy megtudjam, miért vagyok itt egyáltalán.
- Hercegem, én...
- Hallgass. - szólt rám ellentmondást nem tűrően, de ez a parancs inkább tűnt kérésnek. Lágyan szólt rám, és nem veszített tekintete a bájából. - Azért hívtalak ide, mert fontos küldetést kell rád bíznom. - Szemem elkerekedett, és őszinte hitetlenkedésbe kezdtem. - Az ország a bukás küszöbén áll. Nem tagadom. Én is a bukás küszöbén állok. - gúnyosan kinevette magát - Ezt sem tagadom... Tudod mi a különbség egy nemzet és egy ember között? - Lassan megráztam a fejem, biztosan nem tudtam volna semmi érdemlegeset mondani. - Ha a nemzetünk elbukik, elveszik, akkor fönnmarad a történelemben, neve könyvekbe lesz vésve, és soha nem fog eltűnni, mert olyan hatalmas. De ha én most meghalok, a nevem csak egy évszámhoz lesz csatolva, érzelem nélkül, lélek nélkül. Az én lelkem elveszett akkor, amikor a katonáimat harcba küldtem. Ezrek haltak meg a döntésem miatt, és ezrek apátlanodtak, anyátlanodtak el én miattam. - Ellenkezni akartam, de egy fejrántással megakadályozta azt. - Láttalak téged harcolni. Ügyetlen voltál és gyenge. Talán még most is az vagy, de még mindig itt állsz mellettem. A sátor mellett, kemény, szívtelen férfiak tömegében szolgálod a jó sorom, és meg nem érdemelt imákat szórsz rám. - Szemét szomorúan lehunyta, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Tehetetlenül feküdtem mellette, azt remélve, hogy abbahagyja a sírást, és újra azzá a fényes, szép herceggé válik, mint pár pillanattal ezelőtt. - Vannak démonjaim - szólalt meg aztán - akik nem hagynak nyugodni. Lehet, hogy a lelkem a pokolra kerül, de a szívemet nem hagyhatom veszni. - Erősen a szívéhez szorította markát, majd ellágyult és újra megfogta az arcom. - Téged választottalak ki, néhány hónapja. Téged, akit olyan gyengének, mégis erősnek látlak, aki olyan nőies, mégis férfiszívvel küzdesz a csatamezőn. Talán választhattam volna más lányt is a seregből, de mi értelme lenne válogatni? Ha először szólít a szívem, nem mondom neki, hogy várj, még szétnézek. - megint elmosolyodott, és már csak a hallottaktól is kivirágzott a szívem. Tovább hallgattam hát. - Ha én holnap meghalok, Te leszel az utolsó és első ember, aki eszembe jut, mint életem értelme. Ha egy hónap múlva meghalok, akkor egy hónapig csak rád fogok gondolni, hogy szerelemben érjen a halál, de ha életben maradok, akkor egész életemben téged foglak szolgálni. - Most nem mosolygott, hanem felvillant szemében a szerelem. - Szeretném, hogy ha egy csókommal hűséget fogadhatnék neked, és hordoznád a szádon még akkor is, ha én már nem leszek. Szeretném, hogy valaki azért szeressen, mert szerelembe esett, és nem azért, mert a hercege vagyok. - ekkor abbahagyta a beszédet. Elkomolyodott, és várta, hogy mit szólok ehhez. Őszintén szólva már elképzeltem, mikként végeznek majd ki, hogyan halok meg a csatatéren, hogyan vernek össze a férfiak nőiségem miatt, de erre az egy lehetőségre sosem gondoltam. Álmomban nem jutott volna eszembe, hogy a hercegem közelébe jutok. Eddig azt sem tudtam, hogy néz ki, milyen az arca, hogyan beszél... Királyunk hirtelen halála miatt ezek a formalitások kimaradtak a katonák életéből, és csak egy szellemet szolgáltak a túlvilágon, aki fiára bízta őket. Ő is csak egy fantom maradt nekik, sosem volt még alkalmuk személyesen találkozni a herceggel, ahogy nekem sem. De most itt voltam, itt feküdtem a férfi mellett, aki most öntötte ki nekem a szívét, és arra várt, hogy megengedjem neki a szerelmes csókját, amit egész életében egy ideának, vagy nekem tartogatott. Nem tudtam, hogy én vagyok-e, akire vágyott, vagy csak én voltam az első, akit meglátott, de nem számított. Csak azt tartottam fontosnak, hogy a jelen pillanatban mit érez, és hogy én mit érzek. Elmosolyodtam, és az én arcomon is könnyek gyöngyei gördültek le.
- Hercegem, én nem tudom, mit mondhatnék. Nincsenek rá szavak. - kíváncsian nézett rám - Ha lehet ilyet mondani, akkor úgy érzem, hogy meghaltam. Sosem akarok többé feltámadni, ha ez a mennyország. - Lehajtottam fejem és most már sűrű könnyeket hullajtottam. Nem akartam elhinni, hogy engem választott. De a herceg csak elmosolyodott, és kimondta a nevem. Olyan gyengéden, ahogy anyám sem mondta még, olyan féltőn, ahogy apám sem mondta még, olyan szerelmesen, ahogy senki ember fia nem szólított még, olyan hálásan, ahogy csak egy herceg tud érezni. Összerezzentem, és amikor azt éreztem, hogy kezével az állam felemeli, már ha akartam volna se tudtam ellenkezni, csak sodródtam a gyönyörűséggel, és elhalványult a külvilág, csupán tompa zajok voltak a robbanások, csak símogatás volt a hóesés hangja a sátron, és minden összefolyt, minden eggyé vált, ahogy én es a herceg abban a pillanatban.
Két nap múlva társaim hullahegyén át rohantam fel a domboldalon, aminek tetejébe kitűzték az ellenséges zászlót, jelezve, hogy ez mostantól az ő területük. Hercegem valahol a távolban már csak hűlt testét adhatta a nemzetért, igaza volt. Csupán egy napig élt tovább, de addig az egy napig én jártam a fejében, és a csókom, amivel ketten összekötöttük az életünket. És igaza volt. Ahogy körbenéztem föntről, csak azt láttam, hogy körben ég a város, az emberek halálhörgése és sikolya tompa késként szúrták a fülemet, és minden olyan múlandónak tűnt. Kivéve egyet. A herceg csókját még mindig érzem, és ez az érzés nem fog elmúlni soha, míg én élve tartom a szívem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése