Kopp

(Van Gogh)

Belebénul

minden bél,

gügyög

az agy; gyagya.

agynak bele van,

de hol a

belek agya?

Görcsösen

ráng és ránt

eltol,

de nem ér utol,

kiszakad a has

és kiesik a

buta bél,

hamarabb az

agy sem fagy,

már üt a dél,

addig te halott,

te fehér, holt

holló költő,

te halott vagy.

Koppan a kő,

nem egy

vese mese,

topog

a kába lába,

hull a hulla,

humuszba hullna,

de nincs kincs,

mit a gyagya agy

megterem,

így csak

mocsok

lesz a verem.

Szerveim széthulltak,

szemem még a helyén,

így nézem a véres sorsom;

röviden és henyén… 

Éjjeli bánat

Eljött az ég,

hát fogadom.

Tudta már rég,

hogy AKAROM.

Ha jön, hát jön a csillag,

milliók közt parányi,

DE egy vagyok

a Holdak közül,

ki nem akar mást találni.

Csak a fejem forog,

vagy forog minden?

Miért kell őt

Napnak hinnem?

Nem látszik az arca, oh, miért tenné?

Akkor bizony fényét körbe bőre venné,

nem lenne más, csak festett álom

kinek áldott melegségét

NEM TALÁLOM.

A NAGYVILÁGBAN kicsiny vagyok,

sok ember van fészken benne.

Sok madárnak sok a színe,

enyém mégis milyen lenne?

Csőröm már kopott,

kicsit tompa,

Szárnyam is már szegény,

nagyon lomha…

HOL vár fészek, melynek öble elfogad egy csillagot,

vagy ha Holdnak látnak, miért várják a holnapot?

Lesz még éjjel, néha én is szép vagyok,

de ha keringek az éjszakában,

jártabb utat járhatok.

Akkor vagy csak önmagad, míg sötét van,

és látom, van-e fényed valóban.

Bár míg járt utamat járom,

bennem békés magány ül,

de nem csak ez A PÁROM,

kell egy ember emlékül…