Érzés

Felfal a világ. Megrág, aztán kiköp. 

Meghalnék egy versért...

Szótlanul keresem a szavakat,

betűket szórok az asztalra,

elrendezgetem őket, de 

kihagy ma a tudás…

Mérgemben összetörök valamit,

és száműzöm magam a partra,

egyedül, vagy mindennel,

csak el innen; futás!

Még süt a nap és látom az utat,

de később már ennyi se marad,

és tudom, hogy kínoz a tudat,

hogy egy lány a sötétbe szalad.

Én akartam, hogy így legyen,

tudjak valamiről írni,

még akkor is, ha emiatt kell

majd minden este sírni.

Lehet, hogy belém mar az élet,

egy bokor mögül támad rám,

és betuszkol az ölébe,

míg kézzel tartja szám.

Sikíts át az éjszakán, mindegy már,

mert úgy sem hallja senki sem,

s hogy életemért harcoljon itt bárki is,

azt évek óta nem hiszem.

Nyugalomban tombol az élet,

ezt a kínt sem éltem át még,

egy lélek nem volt itt az úton,

de mintha ott valakit látnék…

Víz

Mindig látom magamat,

még sem látok semmit…

csöndben várom az estet.

Testem hűsét érzed tán,

s még sem formál testet.

Én vagyok benned a magány,

egy cseppnyi örömöd,

mely csupán egy

szárnyaszegett rabmadár.

Tombol bennem az akarat,

hogy ledöntsek

vérben húzott falakat,

Széttörjem a házad,

de megremeg a lelkem,

s csendben sírom ki a szavakat.

„Gyűlöllek!”, „Utállak!”

„Tönkre tettél!”

Még sem bántalak te ember, 

ti átkos faj,

mert testemből tested,

testedből testem születik,

mit a föld majd eltakar…

"Sors"ügynökség

„Az élet tele van meglepetésekkel. Mindegy, melyik dobozt nyitod ki, mind ajándék…”

„ - Vallod-e, hogy ama ominózus éjjelen te is részt vettél?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy ama pótolhatatlan ereklyéhez önnön akaratodból értél hozzá?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy nem állt szándékodban ellenállni a kísértésnek, mely akkor bekebelezett?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy többször is megkísérelted a menekülést „Tőle”?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy mind ahányszor kudarcot vallottál, visszakövetelted „Őt”?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy kihasználtad „Őt”, hogy rátalálj a szerelemre?
- Vallom.
- Vallod-e, hogy megérte elkövetni eme hatalmas bűnt ezért?
- Vallom.
- Vallod-e a megbánást?
- … Nem vallom.
- Vallod-e, hogy mikor „Hozzá” értél, kezedbe vetted a „Sorsod”?
- Vallom.
- Bűnösnek vallod-e magad?
- … Bűnösnek.
- Kívánsz-e bármit felhozni megmenekülésed érdekében?
- Azt hittem, csak egy rózsa…
- A „Sors” ezer arcot visel, tudhattad volna, de nem gondolkoztál.
- Nem gondolkoztam…
- Az ítéleted tehát, halál. Mi az utolsó kívánságod?
- Hagy legyen enyém a rózsa…

Bolyongva köztetek...

Elhajlott minden gondolat,

elfáradt minden álom.

Míg én a válaszod várom,

de porcikákra szedett az idő…

addig csak a kétkedést látom.

Hamvas arcom ráncba gyűlt,

mindent lefestett az érzés,

bőrömbe itta illatát,

szétterült és úgy illan

gyomromban, mint egy lepkehad;

Mi ez az érzés?

Holtnak hittem az időt,

melynek katonái sorban hulltak

alá fantáziám határain túl;

Itt nincsenek nappalok,

sem éjszakák, vagy delek,

egyedül a képzelet az úr.

Talpam éri a hideg követ,

és forr bennem a vágy,

míg derekam meghajlik

és hátamat nyomja az ágy.

De az ébredés oly keserű,

mindig félbeszakít, és eltaszít;

Mit képzelsz, ki vagy Te?

Nem élhetsz álomvilágban,

gondjaidnak még nincs vége.

Naivan, tudom, naivan látom a dolgokat,

de csak egy szív uralkodik bennem,

hová tegyem magamat, ki vagyok én?

Többnek, jobbnak kéne lennem…

de elvesztem itt, a Világ ismertebb féltekén…