Nincs én

Nincs én, de Te sem vagy,

senki sem valaki, csak valami,

egy hosszú kódsorozat,

láncra fűzött szerves börtön,

mely egyet tud csak vallani;

az életet.

Reményvesztett hiteket

taszít romba az alantas akarat,

mely ököllel ver kilincstelen kapukat,

nehéz vasként kíván a kulcslyukba

belemászni, egyenesen a kudarcba.

Nincs rés.

Nincs kilincs, nincs fedés.

Nem illik össze az akarat

és a biológiai értelembe vett én,

mert a vágyam szétveri a falakat,

s végül meghal a hitvesztettek mezején,

s még mindig ott az alantas akarat.

Az alantas, szívbe maró vágy,

mely csak abban a percben lágy,

mikor fogod a kezem,

azt a sejthalmazt, mely formát formál,

és nézed a szemem,

az ürességbe lelket fonnál,

és mégis maradok csak egy darab, üres lány,

egy lény, melyből kiszürkült már minden szivárvány. 

Búcsú az éjszakától

Leszállt az éj, és én csak nézem az eget,

csillagokat, s téged is, nézlek eleget.

Nem vagy itt, mégis kirajzolom,

kis fényes pontokból

a gondolatom.

Te vagy a csillagképem, s a megtört falak,

csak élek, hogy még titkon megtartsalak.

Nem voltál itt, én mégis megcsaltalak.

… nem tudtam, hát lásd. Megvártalak.

Csak bámulom az eget, ahol élsz,

magadhoz többé fel nem rántanál,

néma sötétségben egyre csak kérsz,

hogy hagyj, s végre menj tovább.

De szemem felszegődött és úgy maradt,

Te csillagos ég, ti megtört falak,

hol vágyak gyöngyei ringatóznak

a végtelennek tűnő percek alatt.

Ezerszer

Eltettem a pecsétet,
s mert szeretlek,
már nem nézlek.

Elegem lett belőled,
pennám fehér, elégek.

Ezerszer teszem,
s még ezerszer,
elengednélek,
de nem teszem,
mert szeretlek még ezerszer,
veled lennék még egyszer,
egy percet kérek, egyet.
De nem kérhetem elégszer,
mert szeretlek téged,
s még ezerszer.

Örvény

Beletenyereltél a világomba,
S akár egy atombomba,
elpusztított minden addig élőt.

Ezért nem értem én őt…

Egyszer itt vagy és pusztul a minden,
és szívem menekülni akar innen.
Aztán jössz, átkarolsz és csókokat adsz,
s mások mellett szó nélkül elhaladsz.

Akár egy kis fekete felhő
egy még nagyobb fehérben,
így vagyok én csupán,
elnyúlva az ő kezében.

Nem lehet véletlen…

Egyszer velem, egyszer ellenem,
el kellene végre döntenem.

Kés kell a szívembe, vagy tapéta rózsa?
Melyik sértené jobban, melyik szólna róla?

A kés valódi és átszúrta az életem,
de most mégis mit kéne féltenem?
Egyszer élek, veled vagy nem veled,
de semmi kép sem ellened.

S ha szívem rózsafával borítom?
Azzal egyre jobban csak szorítom.
Nem élne benne semmi,
s magam sem hagynám megpihenni.

Így járkál bennem körben a gondolat,
téged kereslek még,
vagy a veled járó gondokat?

Álom és ébredés

Bársony levegő járta hátam,

míg én az álmomra vártam,

bőrömön, mi beborít,

csak az emlékét láttam.

Harmatát egy cseppnek,

mit az éjjel hullajtott, s lám,

tava lett a ligetnek,

mit az álmok vetettek rám.

Testem volt a kert, az ország,

világ, melynek szíve itt dobog,

s megtelt színnel, vággyal,

történelme lett, mit gondolok.

Várt rá tűzharc, gond és reszketés,

sötétség egy hegy mögött,

de színben játszott minden jó,

mely jóság belém költözött.

 Tovaszállt a bátorság,

kizöldült a félelem,

de félelem, te bátor vagy,

mert minden harcba jössz velem.

Felsütött a nap is, lám,

egy nyílvessző is közeleg,

de messze van még nem látni,

hogy mit takar az üzenet.

Papírszagú hajnalban

most díszes sorok játszanak,

s borzas képpel felidéznek

régen elbújt vágyakat.

Tavak tükre őszintén

egy mélyebb szintre ránt,

hol ébredésem vérző arca

több száz évig várt.

Csapong bennem a gondolat,

hogy vérző szívvel hagyom itt

a gondolát, mely körbe vitt,

és puszta kézzel rombolom le

azt, mit testem, lelkem hitt.

Templomom egy nyári kép,

mely testemen lett felhő tán,

vagy én vagyok a gyümölcs maga,

képzeletem csillagán?

Örvénylik a világ körben,

ébren vagyok, vagy álmodom,

mindegy már, mert tovaszállok

minden egyes álmomon.