2011. január 30., vasárnap
Elenodia története 1.
A csendes éjszakába belehajolt a lágy szellő suttogása, itt-ott magával hurcolt dallamokat szórt szét a széllel, majd felkavart egy kis homokot a lágy talajról. Körbeölelte a vén tölgyeket, megcirógatta a fák búsan hajladozó koronáit, és színes fénysugarakat festett kiöltött nyalábaival a talajról; a barna kőszirt törmeléke úgy táncolt a rózsa színében játszadozó tengerpart homokjával, mintha kistestvérek lettek volna. Egy-egy hullám csapása a sziklák oldalára felröpített néhány kristályosan ragyogó vízcseppet, mik a Hold fátylas sugarában úgy festettek, mint a Földön ragadt csillagok. A természet monoton dorombolása mellett úgy tetszett, mintha maga a Föld szívét hallaná az ember. Egy lágy érintés a füves talajra, és elvadult szarvas csordák versenylépéseinek rezzenéseit úgy lehetett érezni, hogy szinte megjelent a szem előtt a kép, amint a kidőlt törzsek felett ugráltak sorban, s utána íves kanyarban fordultak le délre, hogy mielőbb az éltető vizű forráshoz érjenek. A szél szüntelen lökdösése levegővétel volt a természetnek, s a hangok, amit magával hordozott, elhalkuló suttogások voltak, imák és vágyak egyvelege. Az éjszaka meghittsége nem ért véget a tenger parti szakadék mentén sem. Az egyre csak az égbe emelkedő kőszirtek ormótlan anyaga puha otthont adott azon élőlényeknek, amik nem akarták megvívni harcukat a sötétség ellen. Mint egy hatalmas falu, beépített zugokban bújtak meg és álmodtak, várták egy új nap hajnalát, hogy elhagyják otthonuk, és megszokott vadászútjukra indulhassanak. A hullámok ide már nem értek fel, bár nyújtózkodtak, ameddig csak tudtak. A szél segítette a cseppeket útjukban, de még neki sem volt akkora ereje, hogy szárnyat adjon az áttetsző csodának. Így a part, hol már a felhőkig tornyosult őméltósága, a föld, biztonságot adó otthon lett az erdő állatainak, akiknek így nem kellett félniük az áradástól.
Keskeny ösvény húzódott kacskaringósan a hullámzó tenger mellett, fel az emelkedőn, ahol a sziklás fennsíkot erdő váltotta fel. Elenodia harcosa lépkedett ezen az ösvényen. Szemét a csillagos égen legeltetve haladt lassan, de céltudatosan. Ismert minden kanyart, minden bokrot, ami benyújtózkodott az útra, minden sziklát, amit ki kellett kerülni. Hányszor megjárta már ezt az utat… fel, a király elhagyatott csarnokába. Elenodia egykori uralkodói építették fel saját kezűleg, hogy ha majd úgy adódik, elmehessenek imádkozni, szellemek segítségét kérni, vagy ha csak arra volt szükségük, megpihenhessenek egy rövid időre, elfelejthessék egy egész népnek a fájdalmát és súlyát a vállukon, hogy ők is egymaguk lehessenek, ha úgy akarták. Akkoriban hárman vezették az országot. Nem álltak egymással rokoni kapcsolatban, mégis testvéreként tekintettek egymásra. Mindig azt mondták, hogy ha megválaszthatták volna a családjukat, akkor egymást kötötték volna össze vér szerint. Habár mindhárom férfiú árva volt, remekül atyáskodtak azok fölött, akiknek szükségük volt rájuk, és kiváló példát mutattak az eljövendő generációknak, még ha csak rövid ideig is. Sokat tanultak tőlük a gyerekek. Senki sem tudta, mit fogtak meg az emberekben, egyszerűen csak mindenki szimpatizált velük. Nagyon sokban hozzájárulhatott népszerűségükhöz az, hogy az elsők közt voltak jelen, akik meghúzták Elenodia határait, és felépítették az ország bázisát. A harcos nagyon régről ismerte ezt a három királyt. Még mikor gyermekek voltak, ő támogatta fel őket először lóhátra. Emlékezett arra a napra, mikor rájuk talált.
Egy porig rombolt faluhoz ért hosszú vándorútja során. Barbár népek gyilkolták le a lakosokat. Azt a hármat csupán szórakozásból hagyták meg élve, talán azt akarták, hogy éhen haljanak, vagy az erdő vadállatainak essenek áldozatául. Úgy reszkettek, mint a nyárfalevél, mikor leemelte róluk a súlyos farakást. A kisfiúk szülei is odavesztek, így hát nem volt hová menekülniük. A harcos elvitte őket a legközelebbi városba, hogy ott biztonságos helyen hagyhassa őket. Az út hosszú volt, két és fél hónapig tartott a séta, míg megérkeztek Drúzia városába. Ez idő alatt közeli barátság alakult ki négyük között. Megtanította a fiúkat néhány alapszabályra, amit jó, ha tudnak egy olyan modern városban, ahová elvitte őket, és nem kevés edzést is tartott nekik. Hemty, Zolan és Havey gyászuk mellett igen erős személyiséggel rendelkeztek, és tovább tudtak lépni a szörnyű mészárláson. Előre akartak nézni, és mindent megtenni azért, hogy olyan környezetet alakítsanak ki maguk között, ahol ilyesmi többé nem fordulhat elő. Ezért akartak nagy harcosok lenni, ahogy azt az út során többször is elmondták Amarantának, mint a lány, aki megmentette őket a biztos haláltól…
Ez a lány most ott lépkedett a csillagos ég alatt, elmélázva figyelte a mennyboltot, és azon gondolkozott, milyen utat járt be idáig. Sosem szeretett belegondolni korába. Nagy sóhajtást kísérve odébb rúgott egy kavicsot az úton, ami tompa puffanással veszett el az ösvényt kísérő bokrok gyomrában. Fáradtan túrt bele hosszú, barna hajába, majd elsöpörte az arcába lógó szemtelen kis tincseket. Kései órák lehettek már, a Hold egészen távol járt az éjféli őrtoronytól. Az eddig elmélázgatva töltött hosszú séta során egyszer sem szólalt meg. Miért is tette volna, senki nem volt mellette, senkinek nem mesélhetett szépségét meghazudtoló éveinek sokasága alatt gyűjtögetett kalandjairól. A kövek csak hallgattak, a tenger csak morajlott, a szél csak süvített, a fák pedig némán hajbókoltak. Magányosnak érezte magát a csillagok ezrei alatt, akik az útját világították, és egész régóta most először gondolt arra, hogy milyen lenne egy társsal megosztania életét. Valakivel, akivel osztozni tud az ezeréves fájdalmakon és az ezerszám felgyülemlett élményeken. Reccsenés hallatszott, ahogy rálépett egy árva faágra a kavicsos úton. Gondolataiból kizökkenve gyorsan elhessegette az iménti dilemmáját és sietősebbre vette a tempót. Már csak pár kilométerre volt a királyi csarnoktól, és oda akart érni még hajnalhasadás előtt. Kezét köpenyének mélyére dugta, hogy a csípős levegő ne szárítsa ki bőrét. Erre mindig ügyelt, ahogy arra is, hogy keze soha ne hűljön ki túlságosan. Még magára kapta kámzsáját is, és nekilódult, maradék erejét is összeszedve. Ahogy gyorsabban ment, jobban csípte arcát a hűvös éjszakai levegő. Havey jutott eszébe, mikor még kisgyerek volt és Drúzia városába tartottak. Mindig panaszkodott, hogy mennyire fázik az arca, de Amaranta túl képzett volt és túl komoly ahhoz, hogy figyelembe vegye egy kisgyerek nyafogását. Egyre csak azt hajtogatta, hogy a Közép-Prózai Dombság szele nem olyan hideg, hogy bárki is megfázhasson tőle. Aztán pár nappal később páni félelem fogta el, mikor Havey forró arccal esett össze a földre. A bőre szinte égetett, és olyan lázas lett a kisfiú, hogy a harcos komolyan azt gondolta, nem fogja túlélni az éjszakát. Azon az estén jó mélyre húzódtak be egy erdőbe, hogy biztonságot adó tölgyet keressenek neki. A Prózai Dombságot sok erdő vette körül, így nem volt nehéz megfelelő helyet találni. Egy korhadtabb fának kibelezett maradványa közé fektette a fiút és puha almot szórt rá, hogy melegen tartsa éjszakára. Tüzet gyújtott, hogy minél nagyobb forróság vegye körül a gyereket, s pár óránként cserélgette az őt takaró leveleket, homokot, amit az idő közben összeizzadt. Míg Hemtyt és Zolant elküldte, hogy szerezzenek élelmet, Amaranta erősen koncentrált, végig mellette állt és segített a fiú gyógyulásában. Komolyan meglepődött Havey testi védekező-rendszerének gyengeségén és nem értette, hogy fázhatott meg ennyire ilyen enyhe időben. Nagyon szégyellte magát, hogy nem figyelt oda a kisgyerek panaszaira, és leginkább magában csalódott, hogy híres gyógyítóként nem vette észre a tüneteket. Túl gyorsan lett beteg…
Amaranta elmosolyodott az emléken. Még mindig szerette azokat a kis lurkókat, akiknek megismerte a három hajdani királyt. Később is szerette őket, ahogy a fiúk sem felejtették el hálájukat a lány tetteiért, de akkorra már átcsapott a kapcsolat egy őszinte tiszteletbe, mint király és becsben tartott alattvaló. És ez így volt rendben. Amaranta szolgálatra lett teremtve, bár nem mindig ezt a posztot teljesítette be. Volt már valaki fölött, volt már ezrek fölött és volt már mindenek felett… Nem kívánta a sorsát beteljesíteni, és nem kívánta mások kezébe ajánlani életét. Ezért indult útnak… ezért vándorolt éveken keresztül, és ezért kereste a helyet, ahol végre megállhat egy lélegzetvételnyi idő erejéig. És ezért maradt olyan sokáig Elenodiában. De most újra eljött annak az ideje, hogy útra keljen, és tovább meneküljön saját élete elől…
Általános tudnivalók; Rólam - Pillanatnyi örömök
Szeretem, mert megfogja a kezem.
Szeretem, mert nem fél a szemembe nézni.
Szeretem, mert csókot lehel arcomra.
Szeretem, mert érdekli, hogy vagyok.
Szeretem, mert nem fél a szemembe nézni.
Szeretem, mert csókot lehel arcomra.
Szeretem, mert érdekli, hogy vagyok.
Szeretem, mert úgy döntöttem vele maradok.
Szeretem, mert ezt a döntés érte hoztam.
Szeretem, mert vele önmagam lehetek.
Szeretem, mert így van, akivel törődhetek.
Szeretem, mert kedves velem és odaadó.
Szeretem, mert gyengéd velem.
Szeretem, mert meg tud nevettetni.
Szeretem, mert úgy érzem, minden pillanatban hiányzik, mikor nincs velem.
Szeretem, mert ezt a döntés érte hoztam.
Szeretem, mert vele önmagam lehetek.
Szeretem, mert így van, akivel törődhetek.
Szeretem, mert kedves velem és odaadó.
Szeretem, mert gyengéd velem.
Szeretem, mert meg tud nevettetni.
Szeretem, mert úgy érzem, minden pillanatban hiányzik, mikor nincs velem.
Szeretem, mert már majdnem minden éjjel vele álmodom.
Szeretem, mert szinte kínoz, amikor nem keres.
Szeretem, mert elviselhetetlen a hiánya mikor szükségem lenne rá, de nincs itt.
Szeretem, mert tudom, egyszer úgy is újra megérint.
Szeretem, mert szinte kínoz, amikor nem keres.
Szeretem, mert elviselhetetlen a hiánya mikor szükségem lenne rá, de nincs itt.
Szeretem, mert tudom, egyszer úgy is újra megérint.
Szeretem, mert magához ölel.
Fontos nekem, mert ő is szeret.
Álmodom vele, ha másként nem láthatom.
És akkor megint itt van. Karjaiban elveszek, és nem marad más,
csak a végtelen vágy és a szeretetem, amit neki adtam.
Fontos nekem, mert ő is szeret.
Álmodom vele, ha másként nem láthatom.
És akkor megint itt van. Karjaiban elveszek, és nem marad más,
csak a végtelen vágy és a szeretetem, amit neki adtam.
2011. január 29., szombat
Szörnyeteg
Az ember nem is sejtené, milyen veszélyes alakok mászkálnak körülöttünk. Kedvesen rájuk nézünk, viszonzásul kapunk egy fogcsikorgatást, és ha esetleg ez nem tántorítana el minket attól, hogy kapcsolatot teremtsünk velük, akkor aljasan bekúsznak életünk mindennapjaiba, szépnek tettetik magukat, szívják a vérünk és elhitetik velünk, hogy ez jó nekünk. Aztán mikor egy illúzió kezd megszakadni és lassan rájövünk, mekkora hibát vétettünk azzal, amikor kinyitottuk a szívünk, pánikszerűen próbáljuk meg leválasztani magunkról a piócákat, és kiszorítani magunkból a mérget, amit sok-sok időn keresztül fecskendeztek belénk, hogy örök kábulatba essünk. Féregnek tartom azt a lényt, ami ilyen vagy hasonló módon csempészi be magát az életünkbe, aztán, mint ha mi sem történt volna, mintha nem szimbiózisban éltünk volna éveken keresztül, mintha valóban csak egy illúzió lett volna az, ami történt, elkúsznak és gerinctelenül cuppannak rá egy másik áldozatra. De közben te már tudod, hogy milyen egy hátborzongató lény, és többé nem tud becsapni. Már sejtheted azt is, hogy nem csak az volt az egyetlen szörnyeteg, hanem sok-sok hasonló félelmetes lélek vesz téged körül, és ezért már jobban félsz tőlük. Mert csak ezt teheted; Már jobban félsz, vagy már felkészülsz a következőre... De csak egy biztonságos megoldás létezik.
Bezárod a szíved, és a kulcsot csak hosszas, hosszas és súlyos mérlegelés után adod oda annak, akiben igazán megbízol...
2011. január 6., csütörtök
Vadonban
Petőfi SándorVADONBAN |
Éj leng alá a mély vadonra,
S az út majd jobb-, majd balra tér;
Lépteim bolyongva tévedeznek -
Ki lesz előttem hű vezér?
A menny ivén ugyan fölöttem
Ragyognak égő csillagok,
De vajh talál-e célra pályám,
Ha lángjaiknak hinni fog?
Az égi fények ezredénél
A lyányszem tündöklőbb vala,
S mégis, ki hittem súgarának,
Haj engem mégis megcsala!
Veszprém, 1842. november
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)