Átokpecsét

Múló sötétség lappang szemim között
Fázó látomás egy állomással szemben,
Tekeredik és pontokban jelenve kötött,
hogy kinek s mikor hogyan lebben

Lebben egy képmás nem más mint én
Ki csak egy múló halovány mosoly vagyok?
Eltűnök mint foszfor vagy a büdös kén
Pokol bugyros rejtekén.

Jelentéktelen fehér bőr,
Soha semmit nem mutat
Csak fed egy belső másik ént
És elvág egy tökéletes utat.

Szétrepedt tudat a vágy felett egy kis felhő
Oda bújtatom múló perceim minden kincsét
Hogy ha egyszer az, mit félek eljő,
Utoljára megérezzem annak édes ízét

.

Kockára teszem mindenem egy halott reményért,
Felakasztom a Megváltót a bitófára,
Ugyan, mi fakítja így el bágyadt fényét?
S vért köhög a nyitott szájra.

Igen, minden, mi pusztul egyszer megszületett
igazságtalan az élet keze
Hol van hát az elmúlás mit teremtetett,
Mi célja az istennek még mindig vele?

Tűröm csendben a szócsorgást és idegpattanást
Egy törött tükör azonban utamban áll
Takarodj te szótlan képmás
Így minden gondolatom rímbe száll!

Le akarom tenni a pennát de sarkall az írás,
Késztet valami hogy papírra vessem? De mit?
Esztelen jánynak nem áll a hívás,
Csak ha tényleg mondani akarna valamit.

Átlátszó vérem mint a tinta, mégis fog és mégsem folyik
Rászárad a lapra aztán egyszer úgy dönt, eltávozik.

Kétszáz képmás, egyik sem az igazi énem,
Nincs meg bennük a saját vérem, csak tudnám; miért nem?

Áthúzott sorok,
kétszer leírt fogalmak,
Mi céllal születtetek,
Miért írattattatok magamnak?