Lélekragyogás

Fekete homoksivatag tárult a szemük elé, az égbolt bíbor színű volt felettük. A dűnék sötét, éles és hatalmas kristályokkal voltak teletűzdelve. Amint ott álltak, egyetlen dolog jutott eszükbe erről a tájról. A pusztulás maga... Virágzó közösség élt itt, sok ezer évvel ezelőtt. Akkor az Új Isten megharagudott rájuk, mert úgy látta, hogy túl gyorsan fejlődött a technikájuk, és félő volt, hogy újra a természet rovására lesznek itt az emberek. Ezért lesújtott rájuk; folyóikat futó homokká, erdőiket buckákká alakította, az embereket pedig ónix szobrokká változtatta.

Amaranta és Navarro most a kihalt tájon álltak és elborzadtak a csodás, fekete csontvázak látványától. Tudták, hogy miért jöttek ide, mégis legszívesebben elmenekültek volna. Sárkányaikat haza küldték, és gyalog vágtak neki a pusztaságnak. Egyikőjük figyelmét sem kerülhette el, hogy a kietlen táj folyamatosan mozogni látszott. Mintha az itt lakók sosem részesülhettek volna a lelki megüdvözülésben, s szellemük még most is itt raboskodnak átoksúlytotta testükben. Kárhozatra ítéltettek, mely még a pokolnál is rosszabb volt.  Az istenek sem merészkedtek le ide, mert féltek, hogy a varázslat olyan erős, hogy őket is rabul ejti. Ezért inkább a két embert küldték minden figyelmeztetés nélkül. Amarantáék elértek a hajdan meseszép város falaihoz, melyeket a fekete homok megóvott az idő múlásától. Beléptek a kapun és elővették fegyvereiket, annak ellenére, hogy semmilyen veszély nem leselkedett rájuk. A halál szele fújt arcukba és fullasztó porral töltötte meg tüdejüket. Köhögésük ellen egy-egy rongyot kötöttek szájuk elé, majd körbenéztek.

Motoszkálásra lettek figyelmesek a főtéren. Egy árny suhant el mellettük, majd vérfagyasztó kacajt hozott magával a szél. Ahogy megfordultak, egy alacsony, hajlott hátú alak állt velük szemben, sötét ruhába burkolózva. Arcát szakadt csuklyája tartotta homályban, testéből helyenként férgek másztak elő, majd húzódtak vissza. Kezében hosszú botot tartott, melynek végére egy kasza csorba pengéje volt erősítve.

- Te ki vagy? - kérdezte Amaranta

- A saját nevemet már elfelejtettem, de a tiedre még emlékszem. – kezdte a csuklyás rekedt hangon – Hát nem különös? Hogy pont itt találkozunk, ily hosszú idő után? – heges tenyerét összekulcsolva folytatta - Az Új Isten bízott meg azzal, hogy a holtak lelkét itt tartsam. Félistenné tett, hogy elláthassam a feladatom. Menj innen Amaranta, Elenodia őrzője! A mesterünk kedvence vagy, és ezért kifejezetten utállak. Engem ide küldött a semmi közepére, téged meg a tenyerében hordoz. – Ahogy vádlón felé mutatott, látszottak a szájából repülő nyálcseppek.

- Hallgass! - mondta Navarro - Azért jöttünk, hogy felszabadítsuk a lelkeket. Az Új Isten már rég halott, nem tudta megteremteni magának azt a világot, amit elképzelt. Így már a te helyed is kihűlt, nincs itt keresnivalód.

A kaszás a hallottak hatására tenyerét az ég felé emelte. A mozdulatot követve  karok nyúltak ki a földből, hogy elkapják a betolakodókat.  Amaranta pajzsot idézett maga köré, de a kezek átnyúltak a védelmén.

– Mi a fenét csinálsz? Szabad vagy, menj utadra, már nincs velünk elszámolni valód! – kiáltott a lány. Navarro a magasba ugrott, hogy magával húzza kedvesét a levegőbe, majd ott tartotta kettejüket. Mögöttük hatalmas, fekete hernyók másztak elő és a magasból próbálták elintézni őket.

- Az Új Isten megmentette az embereket, erre ti így háláljátok meg a tettét? - Amaranta tűznyilakat lőtt a férgekre, de hatástalan volt, mivel bőrük olyan vastag volt, mintha csak kőből lettek volna. Navarro a telekinézissel kiemelte őket a földből és messzire hajította. De amint eltávolított, egyet kettő lépett a helyébe.

Be kellett látniuk, hogy nem tudnak szemtől szembe harcolni az idegennel. Kénytelenek voltak menekülőre fogni a dolgot és futni kezdtek, ahogy csak a lábuk bírta. A dűnék hatalmas szájakká alakultak át, s a szél is egyre erősödött, ráadásul akármerre fordultak mindig szembe fújt velük. Amaranta hiába próbálta megakadályozni a szél mozgását, idelent még az is halottnak tűnt, amit csak a kaszás tudott irányítani. A fekete homokszemek éles, apró pengékké változtak és folyamatosan vagdalták a két hős bőrét. Amaranta védőburkot idézett arcuk elé, hogy legalább lássanak valamit, de így is nagyon kellett koncentrálnia, hogy a menekülésre is maradjon energiája. Addig futottak, míg az orkán alább nem hagyott. A homoktorkok is eltűntek s már a férgek sem üldözték őket tovább. Alig fújták ki magukat, jött a következő megpróbáltatás. A homokból hatalmas pókok másztak elő, melyeknek potrohából méregtüskés farok nőtt ki. A harcosok kirántották kardjaikat és elkezdték szabdalni a lényeket, de egyre többen tűntek fel körülöttük. Navarro odasúgott valamit Amarantának, majd a lány ordítva belerohant a megvadult óriáspókok sokaságába, és nagy nehezen átverekedte magát rajtuk. Átjutott a túloldalra és egyedül futott tovább. Hátra nézett. Látta, ahogy Navarrot elnyeli a fekete lények hada. Nem ordított fájdalmában, pedig iszonyú kínokat élt át. Tarsolyába nyúlt és elővette a könyvet, amely a varázslatok megtöréséről szólt. Ungum-Bungum adta neki, amikor elfogadták az istenek ezen küldetését.

- Mit kezdjek ezzel? – kérdezte Amaranta.

- Majd ha szükséged lesz rá, meglátod. Elmondom, mit kell tenned… - válaszolt Szárnyas Ungum-Bungum.

- Mit akarsz tőlem te szemétláda? - kérdezte a harcosnő. Körülnézett, de sehol nem látott senkit. Nem érkezett válasz sem. Föltekintett az égre, és súgott valamit. Ekkor egy fekete szempár jelent meg a bíbor horizonton, és a lányra nézett. A homok örvénnyé alakult s elnyelte őt. Melegség öntötte el. Már nem érdekelte a küldetés, ahogy a saját sorsára sem gondolt. A kaszás jelent meg előtte. A semmiből jött elő, mintha csak oda teleportált volna. Kaján mosolyával és kegyetlen, vörös szemekkel meredt rá. Amikor teljesen elsüllyedt a lány, ismét harsány nevetésben tört ki.

- Mindkettőt elpusztítottam. A mester végre elismeri a képességeimet és én leszek az új kedvence. Egy percig nem maradok itt tovább most, hogy ez a kettő végre meghalt.

- Súlyosan tévedsz - mondta Navarro. Csendben közeledett a kaszás felé. Fekete csuklyája arcába borult, de ahogy kicsit feljebb emelte tekintetét, a szürke homályban meglátszott halovány mosolya. - Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen legyőzünk. Nagyon meggyőző az illúziós képességed. Olyannyira, hogy sokáig még én sem láttam át rajta. – Lassan levette köpenyét, s teljes harci felszerelésben állt a fekete lénnyel szemben. Biccentett egyet, majd folytatta. - De aztán sikerült észrevennem. Az én szemeim is képesek ilyen világot teremteni a mások fejében, így ismerős volt az érzés, ami a menekülésemet végig kísérte. Míg te követtél, volt időm kitervelni valamit

-  Micsoda? Ez lehetetlen. Te meghaltál. Láttam!

- Azt láttad, amit én mutattam neked. Illúziós képességeidet használva ezt te is tudhatnád. – a kszás csak hebegett, és kezdte magát veszélyben érezni - Amarantát is én vittem ki a világodból. Ő most valószínűleg a lelkeket szabadítja fel, míg mi az elmédben tipródunk.

- Te szemét! – ordított a kaszás – Engem te nem tudsz átverni!

- Nos, a te rémképeid is elég jók, de most lásd, hogy mit tudok én. – Navarro szeme fekete lángba borult, s hagyta, hogy elszabaduljon a benne élő gonosz lélek…

Amaranta a földön ült és koncentrált, hogy a bűbájtörés sikeres legyen, de a mellette fekvő kaszás sikolyai néha megzavarták. Bele sem mert gondolni, hogy mit élhet át. Szánalmat érzett iránta. „Szerencsétlen bolond… a hűsége miatt lakol. Hiába pusztítottam el az Új Istent már réges-régen, tettei néhol még mindig káoszhoz vezetnek.” A fekete földből a mágia hatására kék fényfoszlányok alakjában szálltak föl a lelkek az égbe. Amaranta megkönnyebbülve mosolygott. Érezte a rabságban szenvedők háláját. Navarro végzett ellenfelével és a kataton állapotban lévő lényt sorsára hagyta a főtéren, majd csatlakozott kedveséhez, aki megrovó pillantást vetett rá.

- Miért nézel így? Mit tettem?

- Ez a lény is ugyanolyan rab volt itt, mint a többiek. – mutatott a kínokat átélt borzasztó teremtésre. -  Megérdemelné a szabadságot.

- Öljem meg?

- Dehogy! Csak szüntesd meg az illúziót, amibe zártad.

- Sajnos nem tudom megszüntetni, arra nem vagyok képes. – vont vállat Navarro.

- Te csak rombolni tudsz! – vetette oda neki Amaranta - Majd én megteszem.

Miután a lány elment, Navarro elgondolkodott azon, amit kedvese mondott. Valóban nem értett máshoz, csak a romboláshoz. Mi lesz vele, ha az utolsó szörny is elpusztul? Mihez kezd akkor? Nem tud majd nyugodtan élni, amíg meg nem hal. Már az is nagy változás volt számára, hogy talált valakit, aki elfogadja őt és nem fordul el tőle. Sosem hitte volna, hogy ismét a jók oldalán áll majd, és most mégis...

Amaranta eközben kézrátéttel szabadította meg a kaszást fájdalmától, de sajnos már nem tudta megmenteni. Túl sokat szenvedett. Azonban, mikor az ő lelke is kiszakadt a már rég elenyészett testéből, a lány hátrahőkölt. Ragyogó kék aura vette körbe a szellemet, amely egy fiatal lány képét mutatta. Mosolygott, és szemében minden köszönet Amarantára szállt. A lány nem értette, hogy lehet, hogy ez a tiszta lélek egy ilyen mocskos testben lakozzon. Választ kimondatlan kérdésére azonnal kapott.

- Rég elfeledett szellemként jártam e helyet, kiutam sosem találtam. Az idő múlásával bekebelezett a sötétség és a maga képére formázott engem. Fogoly lett a lelkem és lassan elfelejtettem mindent, ami voltam. Csak egy báb az Új Isten akarata alatt. Szenvedésemnek ti vetettetek véget, sajnálom, ha megnehezítettem a dolgotokat. – Ezzel befejezte, s ő is felszállt a többi lélekkel együtt. Csak egy gyűrű maradt utána, ami a földre esett. Amaranta sokatmondó pillantással nézett Navarrora, majd felvette a gyűrűt. Megmutatta a férfinak, aki azonnal felismerte a rajta díszelgő motívumot. Az igavák klánjának jelképe volt. Navarro összeszűkült szemmel vizsgálta az ékszert, és hirtelen hatalmas lökést érzett mellkasában […] A visszaúton már Cesquetschölyn repültek az istenek templomába, ahol Ungum-Bungum átadta az égiek üdvözletét, és köszönetét. Majd szóvirágokkal tarkítva a jutalmat is megkapták, amely egy hosszú gyöngyházfényű, apró szemű lánc volt. Az Egység lánca. Egy mágikus tárgy, amely arra volt hivatott, hogy két emberből egyet teremtsen egy rövid időre, amíg el nem múlik az általa teremtett bűbáj. Az így egyesült emberek tudata, képessége és kinézete egybe olvad, és egy új embert hoz létre.

- Minek ez nekünk? Így is elég jól harcolunk együtt. - mondta Navarro, s horkantott egyet.

- Lehet, de gondolj bele, mire lennétek képesek ezzel. - válaszolta a Hírnök - Lehet, hogy most még semmi haszna, de talán majd később lesz.

- Úgy érzem, az istenek félnek. - jelentette ki Amaranta – Ungum-Bungum, nem tudod, hogy mitől tarthatnak?

- Az isteneknek nincs mitől félniük. Az ő biztonságuk megkövetelt dolog ott a másik világban, illetéktelen nem juthat át oda. Azonban jogosan tartanak attól, hogy az emberek, akik hitükkel életben tartják őket, elvesztik minden reményüket egy nagyobb veszteség oltárán, s így ők is megszűnnek létezni. Ezért figyelmeztetnek most benneteket, hogy viharfelhők gyülekeznek Elenodia felett. Még messze járnak, de nem árt az óvatosság. Azt rebesgetik, hogy az Új Isten feltámad, és ismét lerombolja a világotokat. De ez csak szóbeszéd és már 3000 éve suttogják. Csak most többen, mint eddig, és ez akár aggasztó is lehet.

- Mi felkészültünk és az emberek is képesek összefogni, ha van közös ellenségük. Nincs mitől tartani. – szólt Navarro.

- A szálak mindenesetre kezdenek összefutni. Talán nem véletlenül tört el a kardod és szereztél másikat. Falkir sem ok nélkül tűnt fel a semmiből. Minden, ami eddig történt, az egy nagy kirakós kis darabja.

- Ugyan már, túl gyanakvó vagy.

- Igazad lehet, Amaranta. Szerintem most pihenjétek ki az itt átélteket, és gondoljátok át a történteket. Nem árt, ha mindenről tudomásotok van, de maradjatok háttérben, míg világosabban nem láttok, különben eltévedtek a sötétben.

Navarro elköszönt, majd lávasárkányán hazarepült. Amaranta Ungum-Bungummal utazott a szél segítségével. A nap már lenyugvóban volt a síkság felett, amely körülvette a templomot. Minden békésnek látszott. Aranysárgára festve pompázott  a táj, amin a lány szellőként siklott a völgy felé. Gondolatai kavarogtak a fejében, valami aggasztotta. „Navarro is hosszú életet él mellettem, részesül a bűbájból, ami körülvesz, de egyszer ő is meg fog halni. Igaz lenne, hogy nagy háború van készülőben? Ha ez egy végső összecsapás, akkor nekem már semmi dolgom itt. De nem halhatok meg. Hisz megjövendölték, hogy a szerelmem a karjaimban fog elhunyni, mielőtt én magam is meghalok. De azt is mondták, hogy ezt az embert saját kezűleg fogom megölni…”

Pokol angyala, te Védő szent!

Sötét idő köszöntött ránk. Ebben mindenki olyan biztos volt, mint abban, hogy halálát szörnyű kínok közt fogja meglelni a gonosz bűzös karmai szorításában. Csak a forró sivatagi szél égette arcunkat, hiába takartuk piszkos pongyolák mögé, szemünk pedig ha látott se értette volna, mi történik körülöttünk. Hatalmas homokbuckákon verekedtük át magunkat. Gyermekeink hamarabb dőltek ki soraink közül, mint ahogy azt bárki is „remélte” volna. Ki tudja, talán így jobb is nekik. Még ifjú lelkük felfogni sem bírt volna oly kínokat, mint amilyen háború szennyébe vezettük most népeinket. A pokol angyala vigyáz már rájuk, égő szemét rajtuk tartva és fekete szárnyával átölelve őket távozik messze ettől az undorító világtól, ami már csak minket marcangolhat szét. Minket, az utolsó túlélőket.

Tűz

A tanítvány

Ajánlom ezt a zenét, miközben olvasgatsz:)

Elena Mirrow egy 14 éves, átlagos alkatú lány. Hosszú barna haja és kék szeme semmiben nem különbözteti meg őt a többi vele egykorú lánytól, legfeljebb az, hogy egy kicsit kevésbé érett külsőleg. Persze nem hátrányára. Haja még fiatalos és selymes tapintású, arca hibátlan, hófehérbe hajló, szeme örökké kíváncsi tekintetet vesz fel, akárhányszor megpillantja mesterét, ahogy a hozzá kirendelt gyakornokokkal küzd. Kicsi kora óta tisztelte mesterét, akiről mindig kétes pletykák terjengtek. Például, hogy nem öregedik, vagy hogy titokban gyógyítással foglalkozik, ami a kastély területén igen csak szokatlan tevékenykedésnek bizonyult. Akárhogy is, nem foglalkozott a szóbeszédekkel, mert sokak közül csak neki volt lehetősége némi pontos információt szerezni mesteréről, ugyanis kiképzésének nagy százalékát saját háza udvarán tartotta. Elena több mint öt éve került be a Királyi Had-gyakorló Női Részlegébe, ahol kizárólag csak lányokkal foglalkoztak. Ott képezték ki őket arra, hogyan használják fel a természetükből adódó egyedi energiát, ami hatalom akkor szegődött hozzájuk, mikor isten úgy döntött, nőneműként születnek a Földre. Minden lány rendelkezik egy bizonyos spirituális energiával, ami a legkülönbözőbb formájú, nagyságú és számú lehet. Minden embernek van egy belső energia forrása, csak a férfiaknál kötött, egy azon technikával kifejleszthető, a nőknél pedig személyre szabott stílusú hatalomról van szó. Ebből adódóan a férfi gyakorló harcterek rendezett, azonos mozgású harcforma-gyakorlatokból álltak, a női gyakorló harcterek pedig a maga nemében nyüzsgő, rendezetlen és abszolút rendszertelen elhelyezkedésekkel bíró látványt nyújtott. Ennek oka, hogy egy lányhoz, vagy egy kisebb, hasonlatos technikát alkalmazó lányok csoportjához tartozott egy darab edző. Miután kiderült, hogy Elena egy túlságosan is egzakt vonalú energiával bír, amit az edzők nem tudtak a saját elképzelésük szerint formálni, feladták a lányt, hogy próbáljon máshol szerencsét, mondván, hogy rugalmatlan harci ösztönei csak hátráltatnák őt a képzésében. A mestere akkor vette észre, mikor már kirakták volna a Női Gyakorló-harctér kapuján. Vászonzsákja tömve volt és az elkeseredettség leírhatatlan fájdalma csak még nagyobb súlyt rakott a vállára. Csak rá kellett nézni… megsajnálta a lányt, ezért szaladt oda a kísérő edzőkhöz, hogy megkérdezze, mit vétett a szerencsétlen. Kezdetben nagy magabiztossággal állították, hogy ez a gyermek nem való a harctérre, mert képtelen irányítani az erejét. „Talán nincs meg hozzá a tehetsége”, mondták őszintén szomorú szemekkel. Azonban a nő ránézett Elenára, és így szólt: Legalább mi nők védjük meg a büszkeségünket és ne álljunk meg a lépcső legelső fokánál – azzal fogta a lányt és kedvesen mosolyogva hátrakísérte a tornaszekció melletti félreeső zughoz. Elmondta, hogy mikor kislány volt, talán ő fejlődött a leglassabban, és hogy a mai lányok ezerszer erősebbek lennének, ha ezt a tempót követve fejlődnének folyamatosan. De nem lesznek azok, mert míg ő lassan tanult, megfontolva és kemény megpróbáltatások elé állva, sokkal nagyobb lett az állóképessége és a tudása, mint az itt, bár keményen edzett és profin képzett lányoké. Attól kezdve a mester külön odafigyeléssel képezte Elenát, akit tanítványának fogadott. Pillanatok alatt rájött, hogy mi volt a fő ok, amiért nem akarták tanítani a lányt, de az ő szemében inkább a kíváncsiság csillogott a meghatározhatatlan formájú energia iránt, mintsem kétségbe esett volna tőle. Hosszú ideig tanította Elenát, és mivel a Női-harctéren nagy hangzavar szokott lenni, más helyen gyakoroltak. Mestere arra is rájött, hogy sokszoros odafigyeléssel és koncentrációval mégis csak el lehet görbíteni az energiavonalát, és ha akarta volna, kétévnyi edzés után már visszaadhatta volna a közös gyakorló-térre tanítványát, hogy átvegye más a tanító szerepét, de a hajthatatlan kíváncsiság inkább arra ösztönözte, hogy megtartsa tanítványa teljesen egyedi és ismeretlen energiaformáját és arra dolgozzanak rá. Elena teljes odaadással és szorgalommal hálálta meg mestere segítőkészségét, és azóta, hogy felfogadta őt tanítványának, még édesanyjának sem félt úgy beszélni róla, mint egy istennőről. Nagyon tisztelte őt, és ha a mester mesélt a múltjáról, akkor mindig csodálattal hallgatta kalandjait. Néha nem is értette, hogyan járhatott meg annyi helyet, és hogy tanulhatott annyi mindent az alatt a pár év alatt, ahol körülbelül most járhatott. Sosem kérdezett rá a korára, de biztosan tudta, hogy 30-nál nem lehet több. Nincs még egy olyan szép arcú nő, akit Elenodiában látott volna. De az is lehet, hogy csak buzgó szeretete szépítette meg számára mesterét. Habár, mint „különc kis tanítványt”, sokszor megszólták, hogy a helyében vigyáznának, ugyanis egy boszorkányt nevez mesterének. Elena eleresztette ezeket a megjegyzéseket a füle mellett és igyekezett nem tudomást venni róluk, de valahogy mégis hatott a lelkére, amit mondtak. Természetesen a mester jelenlétében féltek bármilyen megszólást is elereszteni, inkább csöndben maradtak és figyelték az igen nagy tiszteletnek örvendő nőszemélyt. Belül az összes tanítvány felnézett rá, és nem is gondolták komolyan a gonoszkodásaikat, csupán féltékenyek voltak Elenára, amiért őt külön figyelemben részesítik. „Nekünk egy az erőnk, nem különbözöl.” – szokták néha emlegetni, mikor közösen beszélik meg a napi edzés menetét és sikerét, és Elena valami teljesen idegen gyakorlatot mutat be a többieknek, amit mesterétől tanult el. Ilyenkor kicsit magába száll és megfogadja, hogy nem beszél többet a saját edzés-tervükről, mert csak maga alatt vágná a fát. Persze ez nem szokott sokáig tartani, következő nap úgy is ismét részt vesz a pihenőidő alatt folytatott beszélgetésben, ahol mindenki megmutatja az aznap tanultakat. A többi lánynak beletelt pár évébe, hogy megszokják Elena különcködését és képességét, de végül belátták: Nincs benne semmi borzasztó. Ugyanolyan kedvesnek találták és emellett nagylelkűnek is. Ugyanis nem titkolózott saját életéről vagy edzéséről, hanem mindent elmesélt a többi lánynak, akik végül meghallgatták őt is és már nem nézték ki maguk közül.