Életem talán legfurcsább álmát éltem most át…
Egyszerre volt végtelenül békés és végtelenül félelmetes.
Álmomban életünk utolsó percei forogtak le a szemünk előtt. Éreztem, hogy már nincs erőm megmozdulni, nincs erőm gondolkozni, egyszerűen csak lehunytam a szemem, és egy iskolai táborban találtam magam. Sok korombeli gyerek gyűlt össze egy busz mellett, ahogy dideregve ültünk körbe egy fapados asztalt. Mellettünk tűz égett, hogy melegedhessünk kicsit a vastag hólepte vidéken. Egy szupermarket is volt a közelben, de semmi más. Az üvegfalakon keresztül láttuk, hogy hatalmas sor áll a kasszánál, nagyon sokan fognak még közénk érkezni. Ahogy körbenéztem az emberek arcán, főleg ismerősöket láttam; Mind békés és nyugodt volt. Egyik legkedvesebb barátnőm, Nóri is rám mosolygott, mikor észrevette, hogy fürkészem az arcát. Ott volt mellette húgom, Brigi és egy rég nem látott barát, Szentirmai Csaba is. Aztán ránéztem a kezemre, amivel a padra kapaszkodtam, és hirtelen elöntött a félelem; Élni akarok. (Tisztán emlékszem erre a pár mondatra) Azt motyogtam magamban: Mi értelme az életnek, ha végül úgy is vége? – Erre mellettem egy ismerős fiú hang szólalt meg: Megtanultunk szeretni, minden gondot félre téve. – Nagyon meglepődtem, mikor rájöttem, hogy életem első nagy szerelme, Németh Ádám biztatóan rácsúsztatta kisujját az enyémre, ami még mindig ott pihent a padon. Torkomon akadt a szó, és a pulzusom az egekbe ugrott, de aztán, mikor rájöttem, hogy mit is mondott valójában, én is a végtelen megnyugvásba süllyedtem. Nagy levegővétellel az asztalhoz fordultam, ahol már ronthatatlan volt a jókedv.
Hamarosan beindult a busz, és kinyitotta az ajtaját. Egyszerre néztünk fel, majd szép sorban fölszálltunk rá. Az ajtóban José professzor állt, és írta a halállistát. Kedvesen mosolygott mindenkire, és amikor oda értem hozzá, megkérdeztem, hogy miért ő várt ránk a busszal? Azt felelte, hogy az életben mindig van egy ember, aki végül megvár minket, erre a feladatra őt jelölték ki. De hogy ne kérdezzem meg a többiektől, hogy ők kit látnak, mert ez az ember mindenkinek más személyt jelent, ő csupán egy lélek, aki ezer arcot visel. Én is felszálltam a buszra. Leültem Nóri mellé, és megfogtuk egymás kezét. Amikor elindult a busz, teljes csöndbe burkolózott a társaság, ám később megeredt az emberek nyelve. Még akartunk utoljára mesélni az életünkről, és a folytatást találgattuk. Nemsokára már csak ketten maradtunk meg a halottak közül. Nóri elengedte a kezemet, és jelentőségteljesen rám nézett. Azt mondta, hogy ahová most megy, végre békében élhet, és hogy tudom, ez mit jelent… Tényleg tudtam. Leültem az első ülésbe, és végig néztem, ahogy leszáll. Az volt az érdekes, hogy nem csak ő szállt le az ő személyében. Sok fekete árnyat hurcolt magával, mélabús alakokat, akik mint egy szekta résztvevői, lehajtott fejjel követték Nórit. Megkérdeztem az ajtóban ácsorgó José-t, hogy kik ezek az emberek? Mire komoran rám tekintett és így szólt: Mindenki életében vannak sötét titkok, amik a lelkek egy részét kiszakítja a saját testéből. Ahogy én is, úgy Nóri is hordozott magával örökké titokban tartott történteket, és ezt valahol, legbelül te is érezted. Így te is része lettél Nóri sötét emlékeinek, látod, ott vagy mögötte. – Odamutatott, és valóban, ott szálltam le Nórival a buszról, fekete ruhában, alig láthatóan, arcom halovány volt és szomorú. Nem éreztem magamban hiányt, ezért döbbentett meg annyira a saját magammal való találkozás. Az ajtó viszont bezárult, és haladtunk tovább.
Kanyargós utakon mentünk, hogy én is leszálljak. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az én „paradicsomom”, de még mindig a hideg télben buszoztunk. Megkérdeztem José-t, hogy mi vár rám? Erre azt felelte, hogy találkozhatok ismerősökkel odaát, és közben mégsem ők azok. Minden, amit megéltem, tovább él bennem, és minél többet gondoltam rá, annál élénkebben fog bennem tovább élni. Azt kérdeztem erre, hogy ezek szerint életünk során rendezkedünk be a halálunkra? Csak mosolygott egyet, és bólintott. Végül megállt a busz. Lassan lépkedtem a hóban, és egy kivilágított ház felé közeledtem. Beléptem, de nem volt ott senki. Mögöttem a busz ajtaja bezárult és tovább ment, de José ott jött a nyomomban mindig. Megkérdeztem, hogy Ő-e az angyalom, amire szintén csak egy mosolygós bólintás volt a válasz. Nagyon boldog lettem, mikor megláttam, hogy a saját étkezőnkben találtam magam. Megkérdeztem, hogy hol vannak a többiek, akiket magam mellé álmodtam életem során? José azt felelte, hogy eltelik egy kis idő, míg ténylegesen meghalok, és csak szép lassan fognak megjelenni körülöttem az emberek. De addig ő velem marad, hogy ne legyek egyedül, és hogy átsegítsen a halálomon. Leültem egy székre, ahonnan pont belátszott a nappaliból kilógó zongorám. Nem tudom miért, de arra gondoltam, hogy soha többé nem fog engem hallani senki sem zongorázni, nem akarom… Erre csak meghallottam magamban a muzsikát, amit hosszú évtizedeken keresztül játszottam, és elég volt csak rá gondolni, már mozdultak a billentyűk, és zenélésbe kezdtek. José-ra néztem, aki csak bólintott egyet, szokásához híven széles mosollyal az arcán. Örültem, hogy nem kellett egyedül lennem. Aztán hirtelen elszédültem. Gyorsabban vettem a levegőt, és meg akartam támaszkodni az asztalon, de lecsúsztam róla és az asztal alá estem. Minden homályos lett, és tompábban hallottam. Éreztem, ahogy José és Nóri felsegítettek, hogy ülő pózba kerüljek. José még utoljára elmondta, hogy Nóri volt az első, aki visszajött hozzám, és hogy ne aggódjak, most esek át az igazi halálon. Nemsokára végleg békében lehetek. Aztán már csak egy tulipánt láttam magam előtt. A kontúrjait. Képzeletemben volt nálam egy fekete filctoll, és lassan elkezdtem kiszínezni. Minél feketébb lett, annál kevesebbet tudtam a külvilágról. Egyszer emlékszem, kinyitottam a szememet, és az unokáim arcát láttam, ahogy az ágyam mellett állva beszélnek hozzám. Aggódó szemeik rám szegődtek, és éreztem, hogy megpróbálnak felültetni. Aztán behunytam a szemem. Megint kinyitottam, akkor José és Nóri nézett rám mosolyogva, és bíztattak, hogy már nincs sok hátra. Akadozva vettem a levegőt, hörgő hangokat adtam ki (álmomban tényleg így volt, mikor felkeltem) és a fekete tulipán végül teljesen be lett festve. Ekkor ébredtem fel.
