Emelem kupám erre a napra,
hogy emlékem, feledésbe merülj.
Nem számít immár semmi más,
csak többé közelembe ne kerülj.
Emelem poharam, borom benne.
Mint vér, mely maga módján egyedi,
kupám lötykölődni s megpihenni igen,
ám benne maradni örökre nem engedi.
Torz ábrázattal folyik nyelvemre a pír;
Poharad vagyok, s Te borom benne,
de mintha már testem üres lenne…
Nem bolondít a szeszélyes ital,
s részegségem lassan végleg kihal.
Józanul állok fel egy koszos sarokban,
s nem kívánok mást, csak élni a karodban.
Hadd legyek most én a Te véred,
ereidben a bor.
Hadd járjam be tested minden zugát,
hol a vér meghonol.
Hadd tépjem szét józanságod ázott kötelét,
most én akarok lenni benned minden kötelék.
Folyik a bor, végigzúg torkom barlangján;
Leszek kecses ital, mely, ha kell, elkísér.
Bánatodban hozzám fordulsz, s én ügyelek,
hogy ha segítségem kéred, én szó nélkül
feláldozzam testem, hogy boldoggá tegyelek.
Igen, én leszek a bor, mely csak addig él,
míg van, s mely később már mit sem ér.
De még akkor is lesz remény, hogy megtarts
egy bolond emlékedül, mely homályos folt csupán,
mint amilyen Te vagy most nekem szerelmem,
két csepp édes bor, ezen a kiszáradt kupán.
Még egy elkeseredett könnycsepp is születik,
de ez minden adományom emléked részére,
mert részegen esem össze tőled, a poros sarokban,
s meghalt rólad az utolsó homály is versem végére…
