Gyerek lennék? Képtelen vagyok megérteni, hogy nem lehetek határtalanul boldog?
Csak egy gyermek hiszi, hogy vannak tökéletes napok, tökéletes emberek.
Én csak abban hiszek, hogy vannak tökéletes pillanatok.
Azok a pillanatok, amikor nem vagyok egyedül, mikor a kezem nem fázik, a szám nem remeg, a szemem pedig nem veszik el a tömegek tengerében.
Túl gyermek vagyok ahhoz, hogy észre vegyem, ritka az ilyen pillanat.
Mindig várom, mindig remélem, és mikor végre eljönne, hirtelen elmúlik, mert az idő, mint minden másnak, ennek is a megrontója. Ugyanakkor az idő mindent megszépít, mindent meggyógyít. Akkor mégis utáljam az időt, vagy szeressem?
Imént még nagyon szomorú voltam, most már csak csalódott. Talán holnapra elmúlik, és megint boldog leszek.
Nem szeretem az időt, mert így várnom kell, újra, hogy megint megbizonyosodjak egy dologról, ami nagyon bántja a szívemet.
Nem szeretek kiszolgáltatva lenni, tisztában szeretnék lenni a dolgokkal, de sokszor ez nem lehetséges. Ha várok valamire, de hiába várok... az nagyon fáj. Meg kell érnie, nekem pedig meg kell ezt értenem.
De így, hogy ilyen bizonytalan minden, én is úgy érzem, mintha folyton kicsúszna a talaj a lábam alól. Hogy bármikor eleshetek, de félek, akkor nagyon megütném magam.
Tudni akarom, tudni szeretném, hogy milyen talajon járok. Vajon biztonságos? Elindulhatok rajta?
