A nevem Elisabeth.
Pontosan egy napja haltam meg.
Az életem, mint minden másik 16 éves lánynak, átlagosnak mondható volt. Leszámítva persze, hogy nem jutott ki nekem az élet másik nyolctizede. Gyereket akartam, szerettem volna kitapasztalni a gyereknevelés fortélyait, jó anyaként élni egy szerető férj oldalán. Nem kívántam semmi extrát. Lett volna egy jól kereső állásom, egy kertesházam, családom. Dolgoztam volna, kertészkedni akartam, festegetni, ruhát varrni, és öreg hölgyként, egy szép életet hagyva a hátam mögött meghalni.
Szeretek tervezgetni. Még mindig. Pedig már teljesen mindegy. Itt nem ugyanúgy mennek a dolgok, mint az életben.
De hogy is kerültem én ide?
Van egy másik dolog is, ami talán mégsem nevezhető átlagosnak. Kislány korom óta látok. Nem, nem úgy, mint ti… Mindig megláttam előre a baleseteket. Először óvodában történt ilyesmi velem. Nagyon kevés dologra emlékszem óvodás koromról, de ez mégis tisztán megmaradt bennem. Emlékszem, ott ültem a homokozó szélén. Egy fiú elvette a homokozó szettemet, és ezért sírtam. Hirtelen furcsa dolgokat kezdtem látni magam előtt. Az egyik óvodás társam, Lizy leesett a csúszdáról, és üvölteni kezdett a fájdalomtól. Abban a pillanatban a hátam mögött meghallottam a sírást. Odafordultam, és láttam, hogy Lizy a lábát fogva ordít. A többi, hogy mentek is a felnőttek vele az orvoshoz, már annyira nem zaklatott fel, inkább az, ami velem történt. Megláttam a jövőt. Igaz, alig pár másodperccel előre láttam a jövőbe, mégis megrémített. Ilyet akkor még senkitől sem hallottam, hogy ez a növéssel járhat, vagy ilyesmi… Ezért elmeséltem anyukámnak, aki először kinevetett, és megnyugtatott, hogy csak dejavou-m lehetett. Azt hiszem, nem kell hogy mondjam, fogalmam sem volt róla, mi az a dejavou, de azt tudtam, hogy anya téved.
Onnantól kezdve folyton láttam előre baleseteket. Kis baleseteket, de pontosan meg tudtam mondani, hogy kivel, és mi fog történni. Egyre előrébb láttam a jövőben. Egy idő után a nap közbeni rémképekből rémálmok váltak. Álmomban szinte mindig szörnyű baleseteket láttam. El akartam fojtani ezt a képességet, mert kezdtem tőle… hát igen, kezdtem bekattanni. Idegeneket láttam meghalni. Azért ezt senki nem kívánná magának, ugye? Aztán abbamaradt.
Eltelt vagy két év, mire újra láttam. Bár ne jött volna vissza. Ugyanis azóta csak közeli ismerőseim, vagy családtagjaimmal megtörténő baleseteket láttam. Mikor először volt rémálmom a keresztanyámmal, fejvesztve rohantam hozzá, hogy lebeszéljem az aznapi autópályán való kocsikázásról. Nem értette, hogy mi a bajom, de mindenesetre otthon maradt.
Este felhívtak minket. Anya jött hozzám sírva. Közölte, hogy keresztanyám meghalt. A házában találtak rá holtan. Patkánymérget találtak a kávéjában. A méreg valószínűleg a saját keze által került az asztalra, ugyanis még nekem is mondta, hogy irtani kell, mert talált egyet a garázsban. Biztos akkor vette elő, amikor kávét főzött… de hogy került a kávéjába?
A hír minden esetre sokkolt, és szíven ütött.
Még egy eset… az édes húgom… Ezt nem hagyhattam annyiban. Ki kellett valamit találnom, hogy biztos ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy megtörténhessen, amit láttam. Tűz… vér… sikítás.
Csupa borzalom. Az idő? Nem láttam pontosan, hogy milyen messze van, de tudtam… egy héten belül érheti őt a baj. Kétségbe esetten gondolkoztam. Egész életemben… eddig egyszer sem hittek nekem… miért tennék most? És a múltkori? Szóltam keresztanyámnak… És ha nem az úton halt meg, hát otthon, pont akkor, amikorra én megjósoltam. És azért, mert szóltam neki. De lehet, hogy ez a kettő nem függ össze. Talán csak óriási nagy szerencsétlenség volt.
Nem tudtam, mitévő legyek. Épp ezért úgy gondoltam, bármi is történjék, vele maradok, hogy tudjak segíteni, amikor a tűz kiüt.
Eljött a nap. Egy szobában voltunk. Ő tanult, és duzzogott, amiért én ott lógtam a nyakán. Nem tehettem róla, mindenképp biztonságban akartam tudni őt. Úgy tűnt, hogy nincs semmi baj. De aztán… csak annyit hallottam, hogy nyitódik az ajtó mögöttem. Nagy ügy… hittem ezt, és csak akkor döbbentem le, amikor eszembe jutott, hogy tök egyedül vagyunk a házban. Ránéztem húgomra, és csak azt láttam, hogy elkerekedik a szeme, és sikítani akar. De a sikítást már nem hallottam, hátra fordulni sem tudtam… Valaki leütött hátulról.
Két hét telt el… és a gyász még mindig marcangolt. Húgomat megerőszakolták, megkínozták és elhurcolták. Engem is alaposan szétvertek, de az semmi ahhoz képest, ami a testvéremmel történt. Egy fontos dologra jöttem akkor rá… Ha én látok valakit meghalni… akkor az meg is fog, csak ha teszek ellene, akkor még borzasztóbb lesz a halála. Itt le is tudtam a dolgot… Soha többé nem foglalkoztam a látomásaimmal. Bár szünet nélkül ostromoltak az álmok, nem mertem tenni semmit, hogy még borzasztóbb dolgok történjenek a szeretteimmel.
Pár év múlva, kezdtem megnyugodni. A gyász borzasztó volt, és lett egy üres hely a szívemen, amit kitéptek onnan. De mégis kezdtem visszazökkenni a nagy betűs Életbe. Felfigyeltem másokra, lettek barátaim… megint. Nehéz időszak volt, de erősnek éreztem magam ahhoz, hogy képes legyek teljes életet élni. Fel voltam készülve a további szörnyűségekre is, de kutattam a jó, a szép után.
Szerelmes lettem. 15 éves voltam, és meg voltam győződve róla, hogy ez a legjobb dolog az életemben, ami eddig történt velem. A fiú, akibe beleszerettem, szinte rögtön viszonozta az érzelmeimet. Idősebb volt nálam 4 évvel. De nem bántam. Fura pár lehettünk. Mindig megjegyezték, hogy nem kéne még ilyen idős srácokkal kavarnom, de nem érdekelt, hogy mit gondolnak. Tudtam, hogy én nem kavarok vele. Én szerelmes vagyok. Ezzel tisztában volt Ő is. Jack.
Már egy éve jártunk. Észre sem vettem, és elrepült az idő a fejünk fölött. Hihetetlen gyorsan teltek a napok, a hetek, a hónapok… és boldog voltam. A látomásaim?
Egy idő után abbamaradtak. Egy furcsa álmom volt… De mindig ugyan az… Tűz.
Miden este arra ébredtem, hogy egy hatalmas tűztömeg közeledik felém. Robbanás. Hatalmas robbanás. De senkit nem láttam. Csak éreztem, hogy hozzám közelít.
Egyszer egy éjszaka zihálva keltem fel… Ugyan az az álom. Ugyan azt láttam. De már éreztem a forróságot is. A bűzt, amit magával hozott. Féltem. Nagyon féltem. Akkor döbbentem rá, hogy ez is egy látomás. Méghozzá az egyre közelebbi jövőben. Már éreztem, már tudtam. Hogy ez a robbanás be fog következni, és én leszek az egyik áldozata. Sokan meg fognak halni. Hallom a sikolyokat, amik elhagyják a szájukat, és a félelmet, ami körüljárja őket abban a pillanatban. Akkor, mikor testük egy másodperc töredék része alatt darabokra szakad és megsemmisül, porrá ég. Fájdalmat alig ha érezhetnek majd… az agyuk előbb megsül, mintsem hogy felfoghassák, pokol tüzében égnek el. A gyomrom összeszorult, és jeges víz vert le.
Két napig lázas voltam, minden vitamin bevétele ellenére is. Még sosem voltam ilyen hosszú ideig beteg. Akár mennyire is szégyellem magam még mindig… Az egész látomásból csak két embert tudtam sajnálni… Jack-et és magamat. Annyira abszurdnak láttam, hogy vége szakadjon az életünknek. Olyan csodás vele lenni. Vele akarom leélni az életem. Annyi mindent elterveztem már… és ő is! Mi ez a csapás?! Miért kellett így történnie? Már túl vagyok rajta, mégis fáj.
A látomások nem maradtak abba. Tudtam, már biztos voltam benne, hogy meghalok. Hogy meghalunk. Mégsem tettem semmit. Még is mit várhattam volna akkor? Ha elfutunk? Hogy valami kerítéseket szállító kamion feldől, és minket felnyársal a kovácsoltvasra? Tudtam, hogy nem futhatok el a végzet elől. Ez már annyi filmben benne volt… Filmben…? Bárcsak itt is pár hülye szalagról lett volna szó. Pár filmkockáról, amit felvesznek, aztán törölnek, vagy máshogy vesznek fel, vagy tudom is én… Csak ne így történjen meg! Csak ne haltam volna meg!
Az idő rohamosan fogyott… Visszaszámolt az óra, és én csak tétlenül néztem. Szünet volt éppen az iskolában. Minden percet Jack-kel akartam tölteni. Minden drága percet. Amikor csak tehettem, fogtam a kezét. Mélyen öleltem, mélyen a karjaiba süllyedtem, hagytam, hogy szeressen. éreztem az illatát, a nyakának puhaságát és szemének ragyogását. Bár csak ne láttam volna előre a jövőt… Akkor azt láttam volna helyette, hogy milyen szépen néz rám… De így? Így a könnyeimtől nem láttam semmit, csak zokogva öleltem át újra és újra. Amikor megkérdezte, hogy mi a bajom, nem mondhattam el neki… Csak közöltem vele, hogy szeretem. De úgy mondtam, hogy azt el is higgye, és hogy soha ne felejtse el, még akkor sem, mikor meghalt. Hogy mikor fent találkozunk, akkor emlékezzen rám, és ugyanúgy szeressen, mint itt lent a Földön. Én már nem féltem a haláltól úgy, mint rég. Már eldöntöttem, hogy vele leszek…
Aztán egy nap… Feküdtünk az ágyon. Átöleltem, úgy pihentettük a szemünket. Az az ölelés meleg volt és békés. Sohasem éreztem magam olyan nyugodtnak, mint akkor. Talán volt egy pillanat, amikor a szellemünk teljesen egyesült. Furcsa melegség járta át a testem. Megszorítottam a kezét, és ő is az enyémet. Tudtam, hogy ugyan azt érzi, mint én. Tudtam, hogy sohasem hagy el, SOHA! Rápillantottam, és a ragyogás a szemében… a szerelem a szemében… Átömlött belém, és boldogsággal töltött fel. Már tudtam… Bármi is történjék, vele maradok, és mi boldogok leszünk ezután is. Nem figyeltem máshova… csak a csillogás a szemében. Csak a csillogás… csak a csillogás… és a mögötte lévő ablak már aranyszínben ragyogott. A tűz is jön felénk. Csak egy másodperc… csak a csillogás…
