Bús altató

Bámulom a csendes esőt.
Ódát zenghetnék róla,
de tízet mutat az óra…

Lassan lehajtanám fejem,
de visszatart még
álmatlan a messzeség.

Patakokban folynak könnyeim;
könnyű lenne felednem…
nem kellene keresnem.

Mi lesz mind ennek a vége?
Talán végem lesz,
Talán megmentesz.

Nem rólam szól a nóta;
adom a ritmust,
adom a hangot,
De kezedben a hangszer,
te pengeted a lantot…

Elmúlt lassan tizenegy óra,
múlik az idő,
múlik a nóta…

Arcom lassan ellágyulhat,
felszáradt a könnyem.
Felednélek, de nem megy,
nem megy olyan könnyen…

Álmosan

Hogy kérhetném, hogy megértsd,
azt, amit még én magam sem értek,
Amire nincs is szó, csak gondolatok,
mik véletlenül tévutakra tértek?

Nincs most se hang, se beszéd,
nem mozog a nyelv, sem az ajkad,
De mégis érzed ezt az érzést,
ami hát borzongva végig futott rajtad.

Tudod mikor kell a szó, és mikor kell
a beszéd? Nélkülük egy egész életet
tudnál leélni, anélkül, hogy másként
érnéd be a neked megírt végzetet.

Szavak helyett most nincsen más,
csak egy halványszínű áldomás,
csendes ima, ami itt fekszik az ajkamon
és fáradt elmém ily tanokkal altatom…

Nem kell szó, nem kell beszéd,
nem kell most már semmi nekem,
Csak csöndben, csak halkan,
zaj nélkül hunyhassam le a szemem.

Hallgass kérlek, ne tarts vissza édesem,
Álmokra tért most fejemben a nagyhajó,
Csak csendben, csak halkan,
Elringatott engem már az altató.

Nem várom, hogy elnémulj,
beszélj hozzám szívedből,
És álomhajóm kísérd ki
vadtengeri vizekről.

Orgia a természetben

Amikor a föld és az ég összecsap, akkor nem csak ennek a két hatalmasnak látjuk a viadalát. A Tűz és a Víz kéjes vággyal marnak egymásba, a Föld és a Szél vadul kavarodnak egymással, és az egész egy hatalmas orgiát kavar a világegyetemben, amire mi csak ráfogjuk, hogy: Természeti katasztrófa.

Hogy égeti a Tűz forró keze a Víz hűvös testét, amikor végig húzza karcsú derekán a kezét? Hogy parázslódhatna olyan izgalmasan közöttük a levegő, ha csak idegenként csúsznának el egymás mellett? Nem, itt nincs semmi idegenség. Semmi félelem, semmi távolság. Itt minden, ami tűz, az a Vízé, minden, ami víz, az a Tűzé. Már felesleges különböztetni, hiszen kettejük vad szeretkezéséből egy egészen új, más dolog születik.

Hogy dörzsöli lány kezével a Szél a Földnek bársony testét? Hogy lehet, hogy folyton folyvást felkapja, majd mindig egy kicsit arrébb teszi le a gyönyörű dombokat? A Föld termékeny teste már mindenre készen áll, csupán arra vár, hogy valami megérintse, valami mozgásba lendítse. És jön is, Ő, a Szél. Nem kell sokáig kérlelni, behatóan tudja minden egyes domborulatát a Földnek, és addig járja át, míg a Föld azt nem mondja, elég.