Milliók közt parányi

Úgy döntöttem, nem leszek senki;

Nem számít a tűz, sem élet,
nem fogja már a kezem
se cél, se végzet.

Majd ha ordítok a templomomból,
minek ablakából én lógok ki árván,
és megérzem, hogy mi az igaz düh;
szárnyra kelhet izzó lávám.

De addig csak csönd, és magány;

Apró csepp
elmémnek ócska zugaiból,
de ez is sok volt már.
Visszafognám
indulatom, de régi és túl
rozsdás a zár.

Saját fejem börtönében tobzódom,
mégsem áld meg értelem.
De lássátok mind, Kijutok Én,
hogy élhessem az életem!

Nem tart vissza senki többé,
nem kötik a kezem gúzsba,
Leszek majd én is egyszer,
Feddhetetlen, s izzó múzsa.

Csak várj, várj még Szívem,
eljön majd a Te időd is,
tüzed senki nem vitte el.
Meglásd, egy néhány év,
és a sok-sok mocsok
méltó trónodra fölemel.

Számomra is teremtetett
néhány Csillag, s éjjel
titeket is eláraszt a
bennem élő fénnyel.

Van viszont, mit nem tudok,
s a kérdés alvás közben, ágyban ért;
Ha eltűnne, Te meddig
futnál legkedvesebb álmodért?

Minden, ami volt, az lesz

Minden, ami volt,
az te vagy most, valahol.
Minden, ami történt,
érted történt mindenkor.
Minden ami bántott,
azért volt, hogy jó legyél,
Minden ami nem volt,
azért volt, hogy úgy tegyél.
Minden, ami elmúlt,
sosem volt ott igazán,
Minden, ami új volt,
jött a lelked vigaszán.
Minden, ami mondott volt,
semmi sem volt többé már,
Minden, ami szívhez szólt,
sosem szólt a féltő száj.
Minden, ami körül vett,
árnyék képzet volt csupán,
Minden, amit eléd tett,
porszem volt egy vérkupán.
Minden, ami elfojtott,
ha volt egy titkos vallomást,
Minden, ami elfogott,
Félelmed volt, semmi más.
Minden, amin nevettél,
azért volt, mert van szived,
Minden, amit szeretnél,
nálam van, de nem hiszed...